Szabad Földműves, 1958. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-12 / 2. szám

1958. január 12. JzaUad Földműves Zakopcné, a kedvelt kirándulóhely Mikor ötátrafüreden felszálltam az autóbuszra, csak hárman készültünk Lengyelországba. Mire azonban a ha­tárra érkeztünk, addigra tizenegyre szaporodtunk, mivel velünk tartott nyolc lengyel turista is.- No, ma lesz dolguk! — mond­tam a hazai vám­őrnek, mert köz­ben befutott egy kassai orvos és két motorkerékpá­ros is. De a vámőr csak nevetett. — Nyáron volt itt igazi nagy forga­lom - mondotta. — Akkoriban egész üzemek nagy autó­buszokkal keresték fel Zakopanét, a lengyel Tátra gyöngyét, - de máris abbahagyta a beszélgetést, hogy megvizsgálja egy piruló fiatal­­asszony málháját. Míg folyt a vizsgálat, körülnéztem Liszá Polyanán. Néhány fabódéból áll az egész s romantikus völgykatlan­ban fekszik. A lengyel oldalon hatal­mas sziklák merednek az égnek, melynek peremét zöld fenyő díszítet­te, s a völgykatlant kristálytisztán csobogó patak szelte ketté. Ez a ha­tár. Rövid időn belül a vámvizsgálat után az autóbusz Zakopanéba szállí­tott. Ez a lengyel üdülőtelep szétszórt házakból áll és aránylag igen nagy területen fekszik. Zakopané maga két egymást keresztülszelő nagy utcából áll, sarkán a híres Orbis-Hotellal, — ez a belváros. Az utcákon ott állt sorban a Zakopanéi különlegesség: a fiáker. A csehszlovákokat itt szinte nem is tekintik külföldieknek, inkább napi vendégeknek. Távolabb tőlünk egy feketeruhába öltözött magas fiatal­ember gesztikulált, látszott, hogy nem tud lengyelül. Mellén háromszínű jelvény: zöld-fehér-piros. Tehát olasz volt. Jobbra viszont nyolc tu­rista németül beszélgetett. És ez Zakopanéban nem egyedülálló jelen­ség. Zakopané valóban nemzetközi hely, ahová szívesen látogatnak el a szlovákiai dolgozók, de más országok turistái is, hisz nemcsak természeti szépsége vonz, hanem Krakkóhoz való közelsége is. A mi Tátránk impozánsabb, lanká­sabb és szebb. Sokkal jobban kiépült és különösen most, hogy a neonlám­pák kékes fénye világítja be estén­ként az üdülőket, — valóban a nem­zetközi kirándulóhelyek jellegével hat. Azonban a lengyel Tátrának is „Gubalovka“ — a Zakopanéi földi drótkötélpálya (1300 m) megvan a maga jellegzetessége és varázsa. Más mint a miénk — de szép ez is. Nem egykönnyen felejti el, aki a határtól mindössze 60 km­­re eső lengyel üdülőt csak egyszer is felkereste. Mártonvölgyi László NAGY GIZELLA: Négy testvér ÉLT EGYSZER négy testvér. A leg­idősebbnek Boldogság volt a neve, a legkisebbnek Bánat. A két középsőt Mosolynak és Elégedetlenségnek hív­ták. Csak a két legnagyobb hasonlí­tott, a másik kettő úgy különbözött tőlük és egymástól, mintha nem is egy anyától lettek volna. Boldogság szép volt, mint a Hajnalcsillag a mélykék esti és mint a hájnalpír a Holdtól búcsúzó, Napot köszöntő égen. És jó volt, mint a májusi meleg, szi­­várványos zápor után. Mosoly épp olyan volt, mint Boldogság, csak ép­pen bohóbb, pajkosabb, vidámabb. Együtt is jártak mindenhová. Ahol ők ketten megjelentek, tanyát ütött az öröm. Nem csoda hát, hogy az embe­rek versenyeztek értük, hívták, csal­ták, örök vendégként marasztották őket mindenütt. A két testvér egyszer éppen egy házaspárnál lakott. A házaspár nem volt szegény, de gazdag sem. Szeret­ték egymást és az embereket, dol­goztak becsülettel, éltek tisztesség­ben három gyermekükkel. Hej, de kedves vendég volt is náluk Boldog­ság és Mosoly. Dédelgették, kényez­tették, el nem eresztették őket a világért sem. Marasztották volna erő­szakkal is. Hanem Elégedetlenség megirigyelte nénjei sikerét. Utánuk sompolygott hát és mint az árnyék folyton körü­löttük lábatlankodott. Aztán addig édeskedett, addig ravaszkodott, addig duruzsolt a vendéglátók fülébe, amíg be nem fészkelte magát a szívükbe. Esténként az asszony egyre morco­sabb, egyre mérgesebb lett. Semmi sem tetszett neki, még a kákán is csomót keresett. De Így volt az em­ber is. Boldogságot és Mosolyt egyre csúnyábbnak, terhesebbnek, felesle­ges kenyérpusztítónak érezték, s csak azt nézték, hogyan szabadulhatnak meg tőlük. Végül is elűzték a két testvért, s utánuk kacagtak csúful. Boldogságnak és Mosolynak nem kellett messzire mennie. Tárt kapuk­kal, tárt szívvel fogadták őket min­denütt. Hanem a házaspár otthona egyre szűkebb, egyre sötétebb lett. És ráadásul megtelepedett náluk a Bánat. Hol sápadt volt, mint a fogyó hold, hol szelíd mint az őzitató hegyi­forrás, hol fenségesen vad, mint a vízesés, hol pedig örvénylő mint az árvíz, s az orkán, emésztő mint a tűz. Nem szerették, féltek tőle, s űzték, ahogy tudták. Elégedetlenségnek már nem volt itt keresnivalója, megszö­kött vendéglátóitól, húgocskájától és űzőbe vette nénjeit ismét. Bánat is követte örök-nyugtalan nővérét, hisz nélküle élni sem tudott. Azóta nem marad Boldogság és Mosoly sokáig sehol. Elűzi őket az Elégedetlenség, nyomában pedig ezért üt tanyát a Bánat is mindig. Hanem az emberek hamar belátják, kár volt elűzni a két testvért, mert Boldogság és Mosoly nélkül nem élhetnek. Ke­resik, kutatják, vissza is hívják őket szüntelen. „ Idő tanító úr“ Eseménynaptár 1643. január 5-én született Newton, angol fizikus. 1876. január 8-án halt meg M. A. Nyekraszov, orosz költő. 1934. január 8-án, 24 évvel ezelőtt hirdették ki a moszti általá­nos sztrájkot. 1883. január 10-én született A. M. Tolsztoj, szovjet író. 1946. január 11-én kiáltották ki az Albán Népköztársaságot. 1856. január 12-én halt meg a szlo­vák nép ébresztője, Eudovít Stűr. 1908. január Í3-án született Gabriel d'Arboussier, afrikai békehar­cos. Január 15-ke a csehszlovák tüzérség napja. 1813. január 15-én halt meg Anton Bernolák, szlovák nyelvész és író. 1863. január 17-én született K. S. Sztaniszlavszkij, a szovjet színművészet neves mestere. 1924. január 21-én halt meg Vlagyimir Iljics Lenin. 1788. január 22-én született G. N. Byron, angol költő. 1783. január 23-án született H. Beyle-Stendhal, francia író. 1852. január 24-én halt meg Ján Kollár, szlovák költő. 1950. január 26-án hirdették ki az Indiai Köztársaságot. 1903. január 29-én született E. Urx, kommunista újságíró. 1946. január 31-én hirdették ki a Magyar Népköztársaságot. Egyszerű, mint a 2X2, mondjuk né­ha és eszünkbe sem jut, hogy a 2X2 s általában ezek az egyszeregy-kérdé­sek csöppet' sem egyszerűek. Mi, fel­nőttek egyszer már megtanultuk, ne­künk már könnyű. De emlékezzünk csak, mennyit küszködtünk vele annak idején. S hát aki most gyerek — annak talán egyszerű? Laci az asztalnál ül, a kis lámpa fé­nye ráborul a számtanfüzetre, Laci a tollszár hegyét rágja, előtte a második osztályos füzet. Számol, számol és — mindig butább lesz. Még világos volt, mikor az asztal mellé ült. Azóta beal­­konyodott és Laci fejében is ködfátyolt szőtt a homály. Mindjárt hazajön a ma­ma és kikérdezi. Mi lsez? Sehogy se megy az egyszeregy. Hazajön a mama, sót a papa is, s most már hárrricm ülnek a kisasztalnál. Most még a mama és a papa is nagyon türelmes. De aztán elébb a mama, ké­sőbb pedig a papa veszti el türelmét. Laci türelme már régen csak a kény­szerűségből fakad. Ő unja legjobban a dolgot, Ö utálja a leginkább. Sorban még csak megy valahogy a négyes, ötös számmal való szorzás, de már össze­vissza sehogysem, s mire a nyolcat is elüti a falióra, Laci már arra sem tud felelni, hogy mennyi 2X2. Ekkor csat­tan a pofon, vagy talán .nem is csat­tan — a családra mindenesetre méla bánat borul, s amikor Laci már lefe­küdt, a mama halkan megkérdi a pa­pát: „Mondd, te voltál ilyen gyenge­felfogású gyermekkorodban?" A papa nem emlékszik erre, mama pedig állít­ja, hogy ö annak idején kitűnő tanuló volt. Laci örül, hogy végre ágyban van. Bárcsak hosszú lenne az éjszaka, hi­szen másnap reggel újra kezdődik az iskolában a küzdelem. A tanító néni mindent elkövet, hogy közelebb hozza Lacit az egyszeregy rejtelmeihez. Nem sikerül. A tanító néni eltűnődik: mit kezdjen vele? Nem ostoba a kisfiú, lustának sem mondható. Reméli, hogy majd az idő segítségére lesz. És valóban: amikor már mindenki tudja, hogy Laci nem tudja a számtant, egyszerre csak hibátlanul mondja el az egyszeregyet, bármely szorzóval, osztó­val, semmilyen furfangos kérdés nem hozza zavarba. Teljes fölénnyel ül ott­hon az asztalnál s áll az iskolában a katedrán. Megtört a varázs. Nincs ebben csoda. Gyakran hosszú ideig tart az egyhely­ben topogás írásnál, olvasásnál, a szám­tanban. A gyakorlás, a szorgalom azon­ban nem hiábavaló, előkészít egy hir­telen, teljes fordulatot. Ezért sajnálom Lacit, ha otthon szid­ják, bántják egy rosszabb osztályzat vagy esetleges intő miatt, holott ő szorgalmas, nem hiányzik az igyekeze­te. Szorgalmának eredménye nem ma­rad el, ha késik is. Nem lesz minden esetben egyes vagy kettes, ez már egyéni képességeitől függ. E képessé­geken belül azonban gyakran ugrássze­rűen mutatkozik a fejlődés, olyan for­mán, mintha egy belső fal leomlana. Segítsünk bontani ezt a falat szeretet­tel, türelemmel, s ne gondoljuk, hogy egy-egy iskolai anyag megtanulása „egyszerű, mint a 2X2".-NSZ 4. Röff, röff zengett újból a füleiben. C— Megkergültem, istenuccse meg­kergültem, vagy az a tegnapi mese kódorog bennem .— mondta szegény Balázs Ferenc. — Röff-röff, röff-röff I— hallatszott most hízelgő kéréssel. A kis Iluska egyenesre ült fel az ágyában. Nyitott szemeiben még go­­molygott az álom fényes köde. Kitárta karjait és nagy fennhangon kiáltotta: — A jó isten malaca! A jó isten malaca! Felzendültek a gyermekek, feléb­redt az asszony is. Most hosszú ezüst-visítással jött be: — Rööff, röööfff! A gyermekek egy perdülésben az ágyon kívül, az ajtón kívül voltak. Az apjukat s az anyjukat is elfogta a sietés. Hát a kapu tárva-nyitva van, majd bedül az egész Hadnagy-utca rajta. Az udvar közepén pedig egy fényes-szőke malac túrogatja a földet. Túrogatja és édesen gőgicsél. Az öt apró pendelyből boldog kaca­gás szökőkútja csillant fel. A kis te­nyerek összetapsoltak: — A jő isten malaca! A jő isten malaca! Balázs Ferenc a feleségére nézett. Az asszony pedig az urára nézett. Olyan egynézéssel didergett a sze­mük: - Jaj, ha te is olyan gyenge vagy most, mint én! — Balázs Ferenc odatámolygott a kapuhoz és betette. Es akkor a szegény emberben egy nagy zuhanás történt. És utána nagy rémület hidegsége támadt. Fogta, fogta, mind a két kezével fogta Balázs Ferenc a szegény Balázs Fe­rencet. De érezte, hogy zuhan, zuhan s az ős vonzást nem állítja meg semmi ima.- Istenem, Istenem, légy velünk! C— kapaszkodott az árva lélek az asz­­szonyban. A malac a gyermekek felé emelte hegyes kis orrát. A szemei édesen mosolyogtak, kövérkés, zsenge hangja hízelgő kéréssel mondta: - Röff-röff-röfff-krom-grom-brom, búri-guri-kukuri, röff-röff-röff. A gyermekszívek édes csiklando­­zással fordították le a kis malac be­szédét: SZABÓ DEZSŐ A JO OSTEN MALACA Es ■— Én a jó isten malaca vagyok. Jó gyermekek, legyetek szívesek, egye­tek meg! Olyan jóízű leszek, bizony­isten nem fogjátok megbánni. A gyermekek körülfogták a malacot. Cirógatták, csókolták, ölelgették. Az szelíden tűrt mindent és édesen dis­­kurált vissza a maga nyelvén. A gyer­mekek dédelgető gyügyögéséböl mint boldog refrén hangzott ki: — A jó isten malaca! A jő isten malaca! Az asszony nézte, nézte ezt a nagy boldogságot. Egyszer csak szólt és úgy érezte, mintha boldog hintón suhanna alá: — Hátha igazán a jó isten tett csodát. A reggeli égen az elrongyolódott felhőkből kibukott a nap. Szé­les aranysugár esett az öt gyermekre és a kis malacra. Mintha egy roppant szem végtelen jósága mondaná: — Szeretlek, gyermekeim. Balázs Ferenc némán, dermedten állott a kapu mellett. De most meg­rándult az egész teste, két karját égnek emelte s mint ős, örökölt esküt kiáltotta az ég arcába: — A jó isten malaca! A jó isten malaca! Akkor odarohant a malachoz. Meg­fogta, befutott a konyhába. Egy éles visítás hallatszott. És a kis malac lelke már ott volt, ahol az almának nincs csutkája, a mosléknak nincs szaga, s ahol jóllakás nélküli végtelen vágyással örökké enni lehet. III. Sült a dicsőséges kis malac, egye­bet sem tett csak sült, Ogy egészben, szépen simára kopasztva kuporgott a tepsiben. Lábacskáit maga alá húzta, orrát elnyújtotta előre, ravasz sze­meivel nézte a gyermekeket. A tepsi alá zsúfolt rozsén a tűz fiatal lányai szilaj csürdöngölöt jártak. A kis ma­lac pedig kényes-büszkén duruzsolta a sistergő zsírban: —- Sülök, sülök, gyermekek, nem képzelitek milyen sietős sülhetnékem van. Cült a dicsőséges kis malac és ^ karcsú, szőke illatok táncoltak szét az öreg konyhában. Habos volt lenge ruhájuk, lobogott hajuk szőke fényessége és kék volt szemük, mint az isten jósága. Lágy tenyerükre fog­ták a gyermekek szívét, mint téli ágak dermedt madarát és azok átme­legedtek és felrázták kis szárnyaikat. Furcsa, ősmézű szavak, boldog éne­kek, és kinyújtozó édes kacagások széles aranya ömlött a felfényesedett apró ajkakról. És a jó szag, a jó sza­vak, a százszor jobb kacagások be­folytak a szegény Balázs Ferenc ku­­kacos, rozzant szívébe. És Balázs Ferencnek tavaszi nótát dúdolt a világ. Balázs Ferenc szemeibe rózsát nyitott a szegletben a vén obsitos csorba fakanál. Balázs Ferencben nagysípú orgona zengte, hogy van isten, hogy ős jóság élő húsa a világ. Hogy érdemes élni, tágas mezőn ne­héz barázdát húzni. Hogy érdemes vetni, szeretni, csókolni, új friss em­­berhabocskákban rohanni tovább a végtelen jövőbe. Szegény Balázs Fe­rencnek újból férfifneilé lett a melle. Pödrött egyet a bajuszán, átölelte a tepsire hajló asszonyt s egy nagy. kerek békebeli csókot ragasztott rája, mint egy öreg becsületű hadi moné­­tát. — Menj te, nemjóféle — intette az asszony. — Már mi nem jut eszébe reggel fejében. De azért benne is nagy mosolygás hosszú sugára szűremlétt át. A mo­solygás túlsó végén valami ártatlan, édes jószág kis kacsója lobogott: egy új Balázs-csemete. — Milyen szép őszi reggel van! — mondta aztán el­mélyült hangon. Öh malac, buzgón sülő kis malac, mennyi lélek van ben­ned a szegényember gyermeke szá­mára! Péterkét majd szétfeszítette a sülő hús gőgje. Pedig a nadrágja elöl is nyitva volt, hátul is. Egy darabig csak bírta, bírta ezt a fene nagy rangot, de már szűk lett az öreg konyha. Ki­ment az udvarra és végtelen, óriás Péterré nyújtózkodott a lágy őszi levegőben. Az ól tetején a szomszédék vén macskája számlálgatta hátralévő napjait. Péterke odaszólt neki: — Cicus, malacot eszünk, cicus, malacot eszünk. A vén macska sok napot és sok embert látott. Nem tudott hinni, nem tudott csodálkozni. Aztán meg már egyetlen egy foga sem volt szegénynek. Unalmasan ásított egyet. Mintha mondta volna: — Nem értem, hogyan van még kedvük az emberek­nek rágni, mikor nekem már nincse­nek fogaim. Péterke köpött egyet és nagyon sötét véleménye nőtt a macskafélék­ről. Odament a kapuhoz, nagy époszi erőfeszítésekkel kinyitotta. Kilépett az utcára és szétnézett a világon. A Hadnagy-utca csendes volt, de lenn a síkságon, a nap roppant sátrában, ragyogott a temérdek város. Péterke kitárta karjait és odakiáltotta Buda­pestnek: — Malacot eszünk! Malacot eszünk! ' Budapest nem felelt. Még a Bazilika sem emelte meg a kupakját a Péter­ke dicsősége előtt. Belülről a testvér­kék boldog hangja hívott: — Péterke, gyere, már pirosodik! Gyere, már pirosodik! Péterke visszament a konyhába. Minden arc a tepsi fölé hajolt. A sze­meket rózsaszínű nedvesség fedte, s kiült beléjük a lélek, mint egy bol­dog menyasszony, ha vőlegénye ello­vagol az ablak előtt. A félig nyílt ajkak szélét élénkvörösre derítette a kiserkedő édes nyál. Az ünnepi csend meghatottságában csak a sülő malac duruzsoló éneke hallatszott: — Mindjárt kész leszek, jaj, de jó leszek! A kis szívek billentyűi tovább resz­kették az életnek ezt a szép meny­asszonyi énekét. A kiéhezett, meg­hervadt testek csordultig teltek lé­lekkel. Iluska közben megtérítette az asztalt, de szemei úgy odaakadtak a malachoz, mint az Absolon fürtje az erdei fához. Egy rozoga tányért aztán az asztal helyett a levegőbe tett. A levegő nem bírta az öreg portékát, a tányér leesett. Szerencsére vén, makacs proletártányér volt. — Öt év óta egyebet sem teszek, csak repede­zek — mondta keserűen. Most már azért sem repedek tovább, van elég méltóságos, szép tányér, repedjenek ők!. — A kislány ijedten kapta fel az ócska társat. Hálásan megcsókolta, megcirógatta, odatette a főhelyre az apjának és egy boldogat sóhajtott: — Na, már ehetünk is mondta az asszony hangja. Nagy fellélegzések történtek. Nemcsak a tüdejük: boldog tikkadással lélegzett fel a szívük, a májuk, életük minden lombja. Az asszony egy régi újságpapírost tett a megterített asztal közepére. Arra tette a méltóságos tepsit a dicsőséges kis malaccal. Mindenki a helyéhez állt. Oltári szent áhítat fényesedett az arcokon. Mindenki összetette ke­zeit. Ma a kis Palkó volt soros. Mézes hangja el is kezdte éneklő kanyarítás­­sal tördelni a szavakat: Aki ételt-italt adott. Annak neve legyen áldott! r— Hogy a nyavalya álljon a belük­be! Hogy a fene rágja ki a zsigerüket a szemérmetlen rablóknak! Éles-véres női hang visította ezt oda a gyermekima folytatásának. A gyermekek csak felcsodálkoztak a boldogságuk partján. De szegény Ba­lázs Ferenc ránézett az asszonyra. Térítői holtsápadt lett az asszony arca, halotti fehér lett a szegény em­ber arca is. Aztán a két szeme felfelé nézett, felfelé, ahol kell, kell valaki­nek lakoznia, hogy tovább tudjon éhezni az éhség, hogy tovább bírjon fájni a szegény ember gyermeke. Felfelé nézett végtelen, megfogó kö­nyörgéssel: — Én istenem, tégy csodát, én édes jó istenem, tégy csodát! (Folytatása következik.) I T---

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom