Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-22 / 38. szám

Jzalŕnd Földműves 1957. szeptember 28 A z alkony beleöregedett az éjbe. Az augusztusi ég mintha csak ünnepre készülne, jelcicomázta magát, sötétkék ruháján sziporkázott, fény­lett, tündökölt a csillagözön mint meg­annyi 'rendjel. A Bodrog-parti bokrok között azonban meglapult a sötét, úgy, hogy messzire nemigen látott a szem. Azt azonban messziről is észrevehette az arrajáró, Hogy a part közelében egy cigaretta parázsa jénylik. Bordás Pista bácsi már a sokadik cigarettát szívta, hogy távol tartsa, el­hessegesse magától a szúnyogokat. Mert abból itt a Bodrog-parton van elég4 Ilyenkor este különösen nagy ve­lük a veszödés. Vesződik is eleget Pista bácsi, pedig más dolga is lenne, még­pedig az, hogy tekintete átfúrja a sö­tétséget. A köszöntést kissé foghégyről fogad­ja, mert hát nem azért állította ide öt őrnek a zempléni EFSZ vezetősége, hogy minden errejáróval lecimboráljon. Még a botját is jobban kéz alá veszi, mert ha netán..., hisz komoly a fe­lelősség, nagy dologra vigyáz. S ha a holmiból egy darab is elvész, tán fuccs az egész tervnek. Lehet, hogy < ezért a bizalmatlanság, ezért fukar a szóval. Pedig hát van őbenne mondanivaló sok, hisz itt a magányban meghányja-veti százszor is a falu ügyét-baját, csak­hogy a lelket könnyebbítő szót még beleszoritja az idegenkedés. Amikor azonban meggyőződik a békés szándék­ról, meg hogy sorsa, munkája , iránt érdeklődőkre akad, záporoz belőle a szó, s ajkán úgy csússzon a beszéd, mint éhes ember torkán a falat — kú­­száltan, megrágatlanul, de valami olyan utánozhatatlan paraszti zamattal, amelynek ízét nemigen tudja vissza­adni a toll, csak gyönyörködni tud az ember a gondolat szárnyaló csapongó-' sán, múltba s jövőbe röppenő emléke­zésein. j\Tagy apák meg dédnagyapák me­­séin, elbeszélésein bukdácsol a beszéd, mint hegyi patak sebes sodrású vize a kiálló kavicsokon, de a részle­teiben nyersen kongó szavak mégis mély értelműén érnek a lélekhez. Mert a beszédben a paraszti sors, gondja, baja, az urak kénye-kedvének, meg itt a Bodrog parton a folyó szeszélyessé­gének kiszolgáltatott ember életútja vegyül, Nehéz volt a Bodrog -parti ember éle­te, éppen úgy mint az ország többi ré­szén. Csak itt annyival még nehezebb, hogy a falu határának egy része a Bod­rog túlsó partján van S ha árvíz jött, vagy ha sáros volt az ősz, a tavasz, ti­zenkét-tizennégy kilométeres kerülővel kellett megközelíteni a túlsóparti föl­deket. De az is megtörtént, hogy a víz takarította be a termést. Híd nem volt a Bodrogon, egy komp szolgált az összeköttetésre, de olyan lassan, hogy különösen a betakarítás idején sokszor órákat álltak sort a fogatok. Nehezí­tette tehát a zempléniek életét még a természet is. ЛTem sokat javult a helyzet azután sem, hogy szövetkezet alakult a faluban. Mert a munka nem lett ke­vesebb a túlsó parton, sőt még annyi­val több, hogy mivel a tehéncsordát nem hajthatták át naponként a folyón, a szövetkezeti tagok odajártak fejni. Gondolkoztak, törték a fejüket, hova kellene fordulni segítségért. Szóvá tet­ték a járáson egyszer is máskor is. De hidat honnan vegyen a járás* Pedig akart segíteni, mert különösen az idei gazdag betakarításhoz nagy idő- és anyagmegtakarítást jelentett volna. És addig akart, s Gulyás elvtárs addig telefonált jobbra-balra, hogy egyszer aztán hozzájuk is csörgetett — lesz híd. Lett is izgalom d faluban. — De még várni kell, míg Kassán a Hadsereggel Együttmüködöic Szövet­ségével elintézik az ügyet — jött újra az értesítés. Kissé lelohadt a nagy bi­zalom, aztán hagyták annyiban 'a dol­got, hogy ígérgetés ez is, mint sok más. Pista bácsi új cigarettára gyújt. Erős szüzdohány füstje kergeti a szúnyogo­kat. Nagyokat szív,‘hadd igazodjon ad­dig is a gondolat. És amint előbbi be­szédessége csillapul, kerekebbé formá­lódik a történet, a ponton híd törté­nete. Mert hát annak alkatrészeire vi­gyáz most Pista bácsi. Őrködő tekintet­tel néz körül, s hogy rendben a porta, hát tovább fűzi a beszédet. ЛТ asárnap délután volt. Nyári forró. ’ A folyóról jövő frissítő fuvallat csak ritkán húzott át az udvarokon, ahol a hűvösben is — vasárnap dél­utáni munkájukba merülve — izzadtak a szorgos kártyázok. Pista bácsi is ott ült negyedmagávalr amikor az autó­busz megállt az utcán, s a sofför kö­zölte a hírt — anyag érkezett a szö­vetkezet részére a szerdahelyi állomás­ra. Cifra mondások fakadtak az ajkakon, hogy az sem bír holnapig várni. Mert hát ki látott még embert, aki szívesen venné, ha kártyázás közben zavarják. — Oszt mi a fenét küldnek ilyenkor? — morgolódik Spísák Feri bácsi. — Ha jól tudom, valami híd — így a sofför. — Hm? — az más. A parti megakad, mert Spísák Feri bácsi felemelkedik. Aztán egy másik, egy ‘ harmadik ember, majd pakjába csúszik a kártya. Alig félóra múlva már útban az autó. Ilyenkor nincs ünnep, nincs fáradság, hisz a régen megálmo­dott álom válik valóra. Ez a tudat gyorsítja kirakodás közben a munka ütemét. Egyszóval itt a ponton híd. Néhány nap múlva talán már áthaladhat rajta az első szekér. De addig — és itt mo­soly lappang Pista bácsi szájaszögletén — addig még megtréfálhatják néhány­szor. Hogy? Hát úgy, ffagy a híd sem mindenki­nek egyformán kedves. Legalább is most eleinte. Mert révész is volt eddig a komp mellett és most megesik, hogy еЯУ-еду csendesebb órában egy-két csónak elúszik a helyéről. De hát majd. megbékél mindenki az újjal, a jobbat. Mert szövetkezet, több termény, több hús, kultúrház, mozi,' minden házban rádió, most itt a híd, holnap megint valami új, majd jön a csatornázás — így gazdagodik, tartálmasodik napról napra az élet. Az mégis jó lenrie, ha a régi rosszakból meghagynának szemlél­­tetőnek egy, s más dolgot. Hadd lássák a Mai fiatalok is a régi világ „díszeit". Mert ők valahogy már csak a jövőbe néznek, a múltat nemigen veszik észre. Igaz, hogy a jövő a fontosabb. De néha nem árt visszapillantani a múltba, hogy annál fényesebben lássunk a jövőbe. Tpste tíz óra van a Bodrog partján. Pista bácsi elbeszélése elakad. Mintha az utolsó szavak súlya nehezed­ne a telkekre. De csak egy pár percre, amíg múlt, jelen meg egy darabka jö­vő átvillan az agyakon. A táj csöndes. A helmed hegy mögül álmosan kapasz­kodik a hold az égre. S amint feljebb billen, lassan űzi a sötétséget. HARASZTI GYULA. Ismerjük meg szép hazánkat Ahol francia vér festette pirosra a Vág völgyét . . A NAPOKBAN Zsolnán volt dolgom, melynek végeztével egyik prágai is­merősömmel elbeszélgettünk a hotel teraszárt. Megállapítottuk, hogy Zsol­na Szlovákia „legvilágvárosiasabb“ vá ­rosa — ezzé avatja a modern állo­más, melynek homlokzatát szlovák népművészeti remekek díszítik, s az egymás mellett fekvő két modern hotel és kávéház, a Polom és a Me^ ropol, valamint az a tény, hogy az utas az állomástól egyenesen „bele­esik“ a forgalom kellős közepébe. Ismerősöm Szlovákia vadregényes­­ségére volt kíváncsi. Készen álltam a segítséggel. Erre aztán Zsolnán minden lehetőség adva van. Egy ugrás innen Jánošík híres hazája, Tercho­­vá, itt nyílik meg Árva kapuja, itt van a híres vrátjai szikl&város, a Chleb ülőkés felvonója, a sulyói szik­lák, Rajec-fürdő, a kunyerádi vár, amely ma gyógyhely, — és a regényes várromok egész sora. A VÁG-VÖLGYÉ­­NEK egyik leg-f poétikusabb pontja Sztrecsno. A sztrecsnői vár a Vág balpartján fekszik egy hegy­lánc előtt, mint­hogy szemben a másik oldalon Ó- vár áll, igen fon­tos stratégiai pontja Szlovákiá­nak. A sztrecsnői várat a hagyo­mány szerint Csák Máté építette, aki első közt fedezte fel és használta ki a sztrecsnői szo­ros hadászati jelentőségét. Természe­tes, hogy az ilyen pompás védővár nem erősítette éppen meg az ural­kodók központi hatalmát, s talán ez okozta azt, hogy I. Miklós már 1698- ban leromboltatta. Sztrecsnó vára te­hát már csaknem 300 éve rom. Rá­kosi Viktor a „Korhadt fakeresztek“ egyik szép novellájában örökítette meg a „sztrecsnői virágokat“. Meredek sziklán, közvetlenül a Vág felett ül ez a várrom, igazi „sasfé­szek“. Ahogy komppal haladunk a má­sik partra, innen a Vág közepéről még szebben bontakozik ki a sztrecs­­nói vár panorámája. Prágai barátom a kompon meglepetéssel mutatott a part egy kopár halmára, amelyen nagy fehér obeliszk emelkedett az égnek. Ahogy odaértünk, a felhők árnyán már lepihent az est, mégis sikerült kibetűznünk az obeliszk fel­iratát. Az egyik oldalon szlovák, a másik oldalon francia nyelvű felirat állt, a következő szöveggel’ „Virá­gozzék a felkelés füzében fogant ba­rátság. A rétek virágai övezzék az elesettek sírját — Franciaország fiai­nak örök dicsőségére. A marseillaise vezette őket bátor tetteikben. Közös harcban estek el, hogy győzzön a bol­dogság nálunk — és az egész emberi­ségnél.” Tájékoztatásként megmagya­ráztam utitársamnak a felirat jelen­tőségét, amit ő enélkül is tudott. Ezt az emléket ugyanis nemrégiben állí­tották fel a Szlovák Nemzeti Felke­lés francia halottainak tiszteletére, akik itt ontották vérüket a szabad­ságért. Az obeliszk azóta is a ke­gyelet tárgya. A FRANCIA PARTIZÁNOK de Lanu­­rien kapitány vezetése alatt harcol­tak. Ebben az egységben harcolt Jer­­sov tanár is. A német üldözés mene­kültjei Voltak ezek, akik a Szlovák Nemzeti Felkelés idején azonnal fel­ajánlották fiatal életüket és külön egységként harcoltak a partizánok között. A Vág felett közben nagy vörös tányérként emelkedett fel a hold és karmin fényt szitált az obeliszkre. A sztrecsnői várból fekete kontúrok lát­szottak csak. S két világ szimbólu­ma találkozott a vágparti éjszakában: az egyik a feudális sötétséget jelké­pezte, a másik pedig a vérrel megvál­tott jelent, melyben az emberek a szocializmus és a béke világát épí­tik. Francia vér festette pirosra itt a Vág völgyét. De nem hiába. A Vág­­mentén mindenütt új élet fakad, mely a boldog, szép jövő himnuszát hirdeti minden új alkotásban. Mártonvölgyi László 1. FENT A KÖZELI hegyháton már aranysárgára értek az illatos szőlő­gerezdek. Poros-szürkén kancsalitott a rózsaszínbelű őszibarack, s odakünn — a határban — itt-ott már törték a tengerit. Lágy, csókos fuvalmak andalogtak a fehér, tarlóvirágos ha­tárban, és szerelmesen összeölelkez­tek a selymes illatokkal. A HATÄRBÖL betakarították a föld termését. Megkoppadtak a gabona­táblák: fényes eke éle hasította fel a barna földet. S szántás barázdái úgy simúltak egymás mellett, mint betűsorok a könyv lapjain. A szérű­kön, udvarokon elcsitultak a zúgó cséplőgépek: az acélos szemű búza, rozs s a pelyvás árpa és zab magtár­ba került. A gabona-kamrákban tele lett a hombár, mint szüretkor a prés­ház dézsái... Teleki Mihály — fiatal földbirto­kos — tüzet csiholt ezüst öngyúj­tójából és szivarra gyújtott. Élvezet­tel nézte a kékes-lila füstpamacso­kat, amelyek mint hajnali köd bősé­gesen libegtek a szoba félmagassá­gában. — Tehát estére két jó fogdmeg­­embert a Mandulavirág-tanyára, ka­pitány uram! — mondta Teleki Mi­hály és búzavirágkék szemei a csen­dőrfőnök tekintetébe mélyedtek. — Mi a manónak kellenek azok neked? - mormogta kissé bosszú­san a csendőrfönök, miközben fogai közül kivette a kurtaszárú pipát és idegesen kétoldalra simította szökés jávorbajuszát. — Aratóbált rendeztem az aratók, meg a cselédek részére... — mond­ta kevés hallgatás után a földbirto­kos és dús szemöldökét sunyi mo­solyra húzta össze. — Egy-két fehér­nép is lesz, jó, ha ilyenkor jelen van a hatalom — dörmögte a bodros füst­árba bámulva, aztán a csendőrfőnök­re pillantott. — Ühüm... ahá — húzta el a szá­ját a törvény embere és megértő ne­vetés bugyborékolt elő a torkán. — Olyan harapós parasztjaid van­nak, Mihály barátom? — Nem, kedves kapitányom, de a rongyosok túl nagyon féltik a fele-KOVÄCS MIKLÓS: ARATÓ MULATSÁG ségüket — mondta Teleki Mihály, miután látta, hogy célját elérte — ajka szélén önelégült mosollyal — felállt. — Különben téged is elvárlak, ka­pitány uram. Este a ... a Mandula­­virág-tanyán ... — nyújtott kezet Teleki, miközben finom, selymes vi­gyázassál ejtette ki a „Mandulavirág­­tanyát”. TELEKI MIHÁLY a birtokain levő nyárilakokat és tanyákat szerette gyümölcs- vagy virágnevekkel ellát­ni. Valamikor sajátos^ messzire visz­­szametiő 'családi tradíció volt ez, amit ő is külön szeretettel és ősi ragaszkodással őrzött meg, mintha legalább is Attila kardjáról vagy Szent István aranypalástjáról volna szó. Voltak például ilyen nevű tanyái is: „Kökényvirág”, vagy „Tulipán­­szirom”. Minden egyes tanya nevét egyéni találmányának hitte és val­lotta, azonkívül valami különös és utánozhatatlan büszke pátosszal ej­tette ki. ... Tehát a Mandulavirág-tanyán, kapitány uram, — ismételte meg búcsúzóul az utolsó mondatot és fe­jére emelve darutollas, halványzöld vadászkalapját, utolsót biccentve — eltávozott. Odakünn — a pápista toronyban - delet harangoztak. A szétszóródó mélabús harangkongás ebédre szó­lította az embereket. A tanya felé vezető úton Teleki Mihály lova után hosszan karikázott a szürkésbarna por fátyla. A csendőrlaktanya épületében eré­lyes parancsszavak pattogtak és két, zord külsejű, marcona férfi nekilá­tott a fegyverpucolásnak ... 2. MOLNÁR JÓZSEF szótlanul beka­nalazta a híg löttyöt, — kezefejével megtörölte szája szegletét és ültöbot felemelkedett. — A bélésből, Jóska, nem akarsz? — kérdezte Erzsa, a felesége és szó­­talan férjére emelte pillantását. Molnár József elnézett a távoli ég­­hajlásba, aztán — valami cifra ká­romkodásfélét morzsolgatva fogai kö­zött — kiköpött a földre. — Majd... majd este, Erzsa! — mondta keserves, szomorkás gyűlö­lettel és nyakába kerítette a két sar­kánál összekötött csalánpanyót. Erzsa — mert így hívta az ura is — összefogta az érintetlenül hagyott piros csíkos szalvétát, kezébe emelte a pirosmázas ebédvívö kandlit és me­zítelen lábbal kilépett az útra. Talpa alatt csiklandósan freccsent szét a selymes-lágy por, mint mosás idején a falu alatti kis patak vize. A FALU VÉGÉRŐL még egyszer hátratekintett és figyelmeztetőül oda­kiáltott férjének: — Esztán, időre otthon légy, ne­hogy mi legyünk az utolsók! Egyideig még állt, várta a választ, de mivel Jóska nem szólt vissza, ha­zafelé indult. Molnár Józsefné olyan egyszerű, szürke, hétköznapi teremtés voit, mint a többi szegényember felesége. Szüretkor házasodtak össze, megosz­tották a kettős szegénységet. Azelőtt Jóska cseléd volt Telekinél, ó pedig mint fejőlány járt be a Mandulavi­rág-tanyára. Közben vettek, szerez­tek, amit tudtak. Egy holdacska föl­det koplaltak meg a hasukon; élre rakták a garast, hogy valamivel többre tegyenek a „nincs"-nél. Gyerek még nem volt. Otthon lak­tak az apjáéknál. Igaz, hogy kilen­cen voltak a nádfedeles, mesterge­­rendás házikóban, de nekik még nem tellett külön lakásra. ERZSÄNAK most hirtelen eszébe villant az aratómulatság. Vágyott, szegényes ragaszkodással kívánkozott a lakomára. — Az is lesz, kell hogy legyen; lakoma, nagy-nagy lakoma... — elmélkedett és szájában összesza­ladt a nyál a jobb falat után. A leb­bencslevesen élő szegényemberek ét­vágyával harapta az elképzelt finom­ságokat, amilyeneket ő talán soha sem fog főzni. Szőkefürtös fejét a földre horgasztotta, s fehér pettyes ruhája néha játékosan meg-megleb­­bent. Formás, rengő csípői fiatalosan himbálóztak, amint lebarnult lábait álmodozóan egymás elé rakta ... Közeledő lódobogás riasztotta fel, amely pillanatok alatt elűzte furcsa álmodozásának kellemét. Már lépésben haladt felé a büszke járású almásszürke mén, amelynek hátán Teleki nagyságos úr ült. Meg­állította a lovat, és könnyedén leszö­kött Erzsa elé. — Jó napot, szépasszony! — kö­szöntötte mézédes nyájassággal és kedvesen rámosolygott. — Miért nézel rám olyan nagy ijedtséggel. Nem élek én emberhús­sal! — és mélyen belenézett az asz­­szony szemtükrébe. — Tudom én azt, nagyságos úr . . . — No lásd, — tudhatod is, főként ha ilyen szép asszonnyal állok szem­be. Rég nem jártál már a tanyán, csak nem haragudtál meg rám — mondta és az asszony dereka után nyúlt. — Nem a..., dehogy nagyságos úr, de ... de ... — No, mi de? Talán az uradat őr­ződ ? Pedig nem lennék adósod, ha néha rám is gondolnál, — suttogta most már érzelgősen és az asszonyi test melegsége fejébe kergette a vért. Erzsa kétségbeesetten védekezett. Félt. Félt az urától, az idegen tekin­tetektől, amelyek tudj’ isten honnét, de bizonyos, hogy meglátnák. Az erős férfikarok, mint folyondár tapadtak zsiborgó testére. — Nagyságos úr...., jaj, nagyságos úr — dadogta és kitépte magát az ölelésből. A nagyságos úr bosszúsan töröl­­gette gyöngyöző homlokát. Mérges volt önmagára, amiért engedett. Itt állt előtte ez a széptestü paraszt, szinte kínálkozón, buján és ő hagyta, hogy túltegyen rajta. Mosolyt erőlte­tett az arcára és tetetett nyájaság­gal Erzsa felé fordult: — A mulatságon ott légy ám, mert különben csendőröket futtatok érted, — mondta tréfásan és kacagó vidám­ságot lövellt Erzsa felé. — Ha okos leszel, még pénzt is kapsz — ígérte, és a fiatalasszony felé lépett, de az kitért az útjából. Erzsa nem válaszolt* csupán egy alig észrevehetőt biccentett a fejé­vel és meggyorsított léptekkel el­sietett. Teleki Mihány az út mentén állt; éhes szemével kísérte a szoknya su­hogását. Tekintetével mohón össze­tapogatta az asszony kidomborodó idomait, mint egy kívánt tárgyat, amely egyre távolodik tőle. Világos­kék szemében apró tüzek lobogtak, s érezte saját testének bizsergését, amint a vér vad száguldással zuhog ereiben. Furcsán megnyalta szájaszé • lét, mint az eb, amikor kedvére való konc illatát érzi az orra előtt. Még egy kurta pillanatig kívánkoz­va, sóváran nézett a fehérpettyes, ringó szoknya után, aztán lovához lépett. — Majd ... majd este. Este lesz a vad elejtve... — motyogta. A NAP MÁR LELÉPETT az ég te­tejéről; a magaslombú jegenyefáknak imbolygó árnya nőtt, amelyek leťe­­rített lebenyként hasaltak a nyújtóz­kodó országúton. Messze, Teleki Mi­hály előtt egy vén nyúl baktatott át, aztán megállt és fülét hegyezve — alig öt lépésre — bevárta. Teleki kissé bosszankodva nézett az állatta, aztán elkacagta magát: - Ugyan, babona! Mit nem szabad egy Teleki­nek, — és büszke önteltséggel feszí­tette a mellét, amely most félelmes hatalmassá tette őt... (A befejező részt a következő számunkban közöljük.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom