Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-01 / 35. szám

)S7. szeptember 1. Jralŕad Földműves Népi kultúránk országos seregszemléje Gondos előké­szület után, amint arról a folyóiratok beszámoltak, au­gusztus 24-én és 25-én tartották meg Zselízen a Szlovák Nemzeti Felkelés 13. évfor­dulójával egybekö­tött aratóünnepélyt és a CSEMADOK kétnapos dal- és táncünnepélyét. A megfelelő hely és a kedvező időjá­rás méltó keretet biztosított ennek jelentős ese­ménynek — a CSE­­VíADOK első orszá­gos dal- és tánc­ünnepélyének. Az ünnepélynek nagy jelentősége volt hazai kultúr­­történelmünk szempontjából, fontos határkövet jelentett. Zselíz lakossága időt és fáradságot nem kí­mélve segédkezett a brigádmunkák- * ban, majd pedig szombaton és vasárnap tömegével áradtak az érdeklődők a járás min­den községéből, hogy tanúi lehesse­nek ennek a nagyjelentőségű ese­ménynek. Zászlódíszbe öltözött Zselíz ezekre a napokra. A feldíszített utcák, a különböző transzparensek ünnepi hangulatot kölcsönöztek. Különösen szombaton volt nagy a sürgés-for­gás, amikor a zselízi kastély előtt elterülő hatalmas parkban az utol­só simításokat végezték és a város nagyrésze a látogatók fogadására ké­szült. Az ünnepély hivatalosan szom­baton délután 4 órakor, a mezőgaz­dasági kiállítás megnyitásával vette kezdetét. A kiállítás hatalmas termét a szö­vetkezetek és a zsélízi állami gaz­daság termékei töltötték meg. A mezőgazdasági kiállítás a jól vég­zett munka gyümölcseit tárta a né­zők elé, és nagyszerűen példázta az ünnepély jelszavát. Örömteli munka — örömteli élet. A kiállítás megnyitása után Zselíz és környékének dolgozói a parkba mentek, ahol két szabadtéri színpa­don megkezdődött az együttesek fel­lépése. Szombaton még a késő est folyamán is tartottak ezek a fellé­pések. Vasárnap, az ünnepély másnapján zenekari muzsikára ébredt a feldíszí­tett Zselíz. Az utcákat az emberek sokasága töltötte meg. Mindenki örült, mindenki boldog volt. Ebben ULRICH SPEITEL: A tolvajok A szamár és a fülemüle Gárdonyi Géza tanítómeséje A fülemüle egyszer egy szamarat látott csendes legelésben a telek s végén. Szólott elgondolkodva: r- Szenvedek, ha elmaradottságot látok. Tudom, hogy nem tehet róla szegény, és isten őrizzen attól, hogy megvessem őt. De szeretnék rajta segíteni. A műveltség őselemi iskolája a dal. Megajánlom neki, hogy művelem. A szamár beleegyezett. A leckét mindjárt meg is kezdték. A szamár leheveredett a fa árnyé­kába. A fülemüle meg rászállt egy kiálló ágra, és megeresztette édes tudományát: dalolt, csicsergett, csat­togott torokfáradásig. Mikor aztán a , szamárra nézett, hogy lássa a ha­tást, azt látta, hogy a szamár álmo­san bóbiskol. A fülemüle elhallgatott. A szamár i még csak a fülét sem billentette meg. Defekt Stakčinban AZ AUTÓBUSZ felvesz Uličon és etszik, nem tetszik letesz Stakéin­­,an. Defekt van. Az utasok morog­­,ak, kedvetlenek, csípős paprika a íavuk. Azért kiszállnak pipázni, do­­ányozni, vagy a kétkilométeres jtestészta falut szemre venni. Magam is az árok partjára ülök, nert eszemben Tilnyáknak, a járási >ártbizottság másodtitkárának is­­nertetője, amely szerint negyven :özség közül ötben szövetkezet van. \ neveket is felsorolta: Michajlov, Jbl'a, Pločíne, Stakčinská, Roztok és Stakčin. Az autóbusz tehát olyan helyen mondta fel a szolgálatot, ahol értékes adatokra tehet szert az, aki nem rest. Egyet és mást tudok én erről a faluról. Villanya, brigádközpontja, terményraktára, sportpályája és nagy pravoszláv temploma van, ez a rend­szer építette. Tudom azt is, hogy most épül egy ukrán tizenegyéves iskola és egy nyolcéves közép. Üzle­te, egészségügyi központja, községi könyvtára, filmvetítőgépe a felszaba­dulás után! És autóbuszjárata, lásd a defektet! Dzsupon Vaszillal, a falu egyik ve­zetőjével ismertet meg a nehezen szolgáló türelem. Aprószemű, ke­ményhangú ember ez a Dzsupon, a járásra van útja. Tóle tudom, hogy a szövetkezet ötvenben alakult het­venegy taggal és négyszázhatvan hektár összterülettel. Szépen indult a közös munka, de az ötvenhármas évben sokan elpártoltak a szövetke­zettől. Maradtak huszonheten száz­tizenegy hektáron. — Ezek biztos pártfogói az ügy­nek! — Meghiszem. Mézesrudak ezek, akikhez kívülállók is ragadnak. SOKAN ÁCSOROGNAK a jármű kö­rül. nagy. méhköpü a tömeg, a sofőr a földön hasal, majd felugrik és rug­dos a kerékbe. Dzsupon kiált valakinek. — Kelemenca! Lomha, lassú mozgású ember jön a szólításra, nekem is pöccint a ka­lapján. Szeme visszalopakodik oda is, ahonnan jött, a gazdasági épületekre, a sertésólakra. Ott teljesít szolgála­tot, amint a szavából kiveszem. — Hej, Vaszil, milyen disznóim vannak! — Szépek? — Állhatná vele a versenyt... — Ki? Kikkel? — Hát Hruscsov az amerikaiakkal. FELNEVETEK erre a sziporkázó szellemmel megáldott paraszti ész­járásra. Lám, ez a Kelemenca, vagy hogy is hívják, már a szocialista országok egészében kezd gondolkoz­ni. Folynak az eszmecserék az éter­hullámain, televíziókban, nagy világ­lapok hasábjain, s ez a stakčini szö­­vetkezetes beleüti az orrát, hogy Hruscsov az ő disznait vihetné ver­senyre. Talán a szovjet államférfi is ilyen eszes, jószággal bánni tudó kolhoz­parasztokat érzett maga mögött, amikor kijelentette: az egy főre eső hústermelésben behozzuk Amerikát! Készen a kerék, az utasok felszáll­­nak, fellélcgzenek, mert csak én örültem itt defektnek, sofőralamu­­sziságnak! Hanem a buszban e meg-IV. nyerő Kelemenca mellé török és mondom. — Lesz-e jövője a szövetkezetnek? — Nem jó a kérdés — néz rám hunyorító szemmel. — Lesz-e nagy múltja, így kérdezze! — Maga mit felel? — Hogy lesz. Már most százezre­ken osztozkodunk. Olyan erővel mondja ezt a szövet­kezeti paraszt, hogy a felelete majd mind az öt szövetkezetben vissz­hangzani fog! Adatok birtokában jó megállapítani: a defekt se mindig defekt, gyűjtés! Egy merész fickó botlik belém AZT MÄR SZÄMTALANSZOR ta­pasztaltam, hogy soha nem azt írom meg, amit előre elképzelek. Azzal indulok történetesen a Vihorlát üzembe, hogy egyszer még körülné­zek és további észrevételeimről is írok. A vaskapun, őrszobáh túl, azon a részlegen állít meg a véletlen, ahol a munkaerőtartalékok iskolájának növendékei teszik alázatos szolgá­jukká az esztergapadokat. Fiatal lurkók vésnek finom csava­rokat, pálcákat, hengereket, mindent, ami a tervrajzpapíroson. Buzgóság, óvatosság ölelkezik a pillanatban, mert a falon örökké intő plakát: Baleset nélkül! Egy kicsit mindenki izgatott, egy kicsit mindenki kapkodó, csak egy nyugodt embert látok: a mestert. Hát nem nagyszerű téma ez ri­porthoz! Kopecky Károly igazgatóhelyettes felvilágosításokat ad, hogy három évfolyamot tanítanak. A tantárgyak: műszaki rajz, technológia, anyagis­meret, polgári neveléstan, technikai­fizika, szlovák nyelvismeret, meny­­nyiségtan és testnevelés. Az első két évfolyam három nap elméleti, három nap pedig gyakorlati oktatást kap. — Hova mennek innen a gyerekek? — Osztravára, Homonnára, trak­torállomásokra, az ország minden részébe! így készülök, hogy az utánpótlás­ról is számot adhassak. De a dolog mégse történik elképzelés szerint egészen. Mert alig járjuk végig a műhelyeket, egy apró, nyurga, élénk ijedt gyerek kapja magát vigyázba, mondván: — Tanulni szeretnék én is a Vihor­­látban! — Honnan jössz, hány éves vagy? — A hegyekből jövök és tizenöt­éves vagyok. Kopecky Károly őszintén bevallja a gyereknek, hogy nincs helyük. Négyszázhetven tanulójuk van. A munkahivataltól kérjen tanácsot, ho­va mehetne. — Az hol van? RÄFESZÜL a tekintetem erre a csudamerész, nagy elhatározáson csüngő fickóra: kormos a haja, sze­me, tövistől, erdei hozottól tépett a ruhája, könnyes a szempillája. Hagyom a műhelyt, a mesterséget tanuló gyerekeket, megyek ezzel az eggyel, titokkal, rejtelemmel, meg­mutatom a munkahivatalt. Félszegen lép be, órányit időzik, majd egészen más színben, más áb­­rázattal áll elém. — Na nézze, ezt kaptam! A cédulán név: Peter Gombos, született 1942. június 6-án, Ladomí­­rovon. Járás: Szinna. Nemzeti iskola: három osztály. Egészsége: jó. A pa­píros alján a rozsnyói bányaiskola feltüntetve! Vézna, sápadt gyerek odalenne irányítva? De hiszen ez szívtelenség! — Te a bányába? — hökken rá a szavam, s ő bólint, hogy igen. Mert ruhát, cipőt adnak és még zsebpénzt! — Mit csináltál eddig? — Szolgáltam! A feleletre ráadás: pásztorkodott, teheneket őrzött. Jelenleg Osadnén szolgál egy gazdánál. Háromnál szol­gált már, kettőnél tűrhető volt a helyzete, a harmadiknál, Miláško Mihálynál rossz volt, nem fizette ki a bérét. Négy testvére van. Ö a leg­kisebb a családban. Ukrán az anya­nyelve, gyengén szlovákul is beszél. — Apád tud a szándékról? — Semmit. A hegyek, a kopár legelők érlelték meg a gondolatot: a szolgasággal fel kell hagyni! SENKI NEM VEZETTE RÁ., Néha leszaladt a faluba és látott. Látta, hogy a vele egykorúak gyárakba, bá­nyákba, iskolákba mennek. Meg az­tán ki tudja, hogy az erdő, a bozót, a legelő, hegyek gerince mit fakaszt az ilyen pásztorgyerek lelkében! Nyugtalan, kedvetlen járt a tehenek­kel, hogy a gondolat megakapaszko­dott benne és cselekedett. A Rozs­nyóra elszólítő levél a keblében. — Bánya, szórakozás, mindkettő meglesz! — biztatom. — Egyelőre csak a könyvet aka­rom — feleli eltökélten. Ez az ezer szegény gyerek rádöb­­benésében, ráismerésében egy lejött a hegyekből. Nem küldte senki, nem is hívta senki. Lejött, mert látott és gondolkozott. A tények nagy agitátorok! Ezért ejtettem el a műhelyt és az esztergapadokat kezelő gyerekeket. (Befejezés következik.) Dékány Ferenc, Bény. Kérjük, írja meg részletesen, milyen iskolai vég­zettsége van és milyen jellegű isko­lára akar jelentkezni. (Tizenegyéves középiskolába, mezőgazdasági szakis­kolára, felsőbb mezőgazdasági techni­kumra vagy ipariskolára-e.) Nagyon fogunk örülni annak is, ha megírja nekünk milyen tanulmányok érdekel­nék és milyen végzettséget szeretne elérni. Levelét mielőbb várjuk, hogy ■ ennek alapján kimerítő tájékoztatás­sal és tanáccsal szolgálhassunk. Mennyosszony, vőlegény a „Martosí lakodalmasából. (Foto: Csurilla.) az ünnepi hangulatban érkeztek meg Szlovákia Kommunista Pártja Köz­ponti Bizottsága és a CSEMADOK képviselői, akik ünnepi beszédeket intéztek az egybegyűltekhez. Szlovákia Kommunista Pártja Köz­ponti Bizottsága nevében Dénes Fe­renc. elvtárs, az SZNT alelnöke, az Üj Sző főszerkesztője mondott szlo­vák és magyar nyelven értékes be­szédet, melyét Lőrincz Gyulának, a CSEMADOK országos elnökének be­széde követett. Az ünnepélyen ven­dégként megjelent Karol Bacílek elvtárs, az SZLKP KB első titkára, aki szívélyesen üdvözölte az ünnep­lőket. A beszédek elhangzása után került sör a dal- és táncünnepély szereplői­nek felvonulására. Nagyszerű és iga­zán ünnepi hangulatban ért á sok száz főnyi tömeg a kastély előtti parkba, ahol a délelőtti órákban folytatódtak a kultúrfellépések és kevés megszakítással az esti órákig tartottak. Műsor közben, a délutáni órákban osztották ki a környék leg­jobb szövetkezeti dolgozóinak a jó munkáért járó kitüntetéseket. A többezer főnyi tömeg nagy ér­deklődéssel figyelte az országos dal- és táncünnepély lefolyását. Lapunk jövő heti számában részletesebb, képes-beszámolót közlünk a zselízi seregszemléről.-d A FALUBAN LOPTAK. Az év végén, az utolsó gabona-- és sertésbeadás ide­jén jelentek meg a tolvajok. Éjjel jöt­tek, óvatosan, nesztelenül. Senki sem tudta honnan — merről. Másnap már beszélték a faluban: az éjjel tolvajok garázdálkodtak. A dolog így történt. Egy őszi nap reggelén a felvásárló szervek megje­lentek Asztaloséknál. — János — szól a vendég — még negyven mázsával tartozol, láss hozzá a csépléshez! Asztalos János nem csinált semmi­féle ellenvetést. Még délben felállí­totta a cséplőgépet és csépelt egészen estig, vagy jó ötven mázsára valót. Reggel azonban a gabonát nem tudta beadni, mert... itt voltak a tolvajok. A gabona eltűnt, a kamra üres volt — itt bizony a tolvajok garázdálkodtak, akik nyomtalanul eltűntek. Elmúlt egy hét, tizennégy nap, Já­nos gazda ismét nekilátott a cséplés­­nek. Éjjel azonban egész csendesen, nesztelenül újból jöttek a tolvajok. A kamra megint üres lett. Nyom nem maradt. János gazda elreteszelte a kamraajtőt, egy hatalmas lakatot is akasztott rá. így ni! Most már nyu­godtan alhat. Ügy ám! Éjjel hogy, hogynem a tekintélyes lakat a kamra ajtajáról a ház ajtajára vándorolt. El­zárta a házat. És a kamra, persze, megint üres lett — itt voltak a tol­vajok. János gazda csapdát állított fel, kü­lönféle gyilkoló eszközöket. A macs­kák szenvedték ezt meg — a tolvajok nem. Végre is — _ más nem maradt hátra — János gazda vüágos nappal, délelőtt csépelt, Délben egy kicsit le­pihent, vagy egy órácskát szundított. A tolvajoknak ez éppen elég volt; a gabona ismét nyomtalanul eltűnt. János gazda majt belepusztult bánatába. — Ezt megint a tolvajok tették. Mások is csépeltek a faluban, de a tolvajok csakis őt látogatták meg, őt szemel­ték ki áldozatul. Minden hájjal meg­kent lelketlen gazemberek lehettek a tolvajok: hisz János gazda lám még csak a beadási kötelezettségét sem teljesítette. És most állandóan ezek a tolvajok... Tönkre akarják őt tenni... Karácsony előtt újból felkereste Já-­­ngs gazdát a felvásárlási üzem dolgo­zója. — Legalább az előírt sertést add le, János. — Szívesen. János le akarja adni mindjárt másnap. Éjjel azonban — sajnos — megint itt vol­tak a tolvajok. Még csak a sertés farkincáját sem hagyták meg. EZUTÁN HIRTELEN végeszakadt a lopásoknak. János gazda kamrája és ólja egészen üres volt. Szegényt, ezek a tolvajok annyira tönkretették, hogy már jártányi ereje sem volt, motor­kereket kellett vásárolnia. És csodál­kozhatunk-e, ha bánatában mindig a kocsmában ült? így fejezte be az évet. Megjött az új év, elérkezett az ősz is. János gazdának ismét teljesíteni kellett volna a beadást. De ekkor... újból megjelentek a tolvajok. Hihetet­len. Alighogy megkezdte a cséplést, máris itt voltak, loptak és megint nyomtalanul eltűntek. Végre is egy éjjel három gazda állt lesbe a bokrok mögé tolvajt fogni: András, Pál és István. Délután ugyanis János gazda csépelt és így az éjjel a tolvajoknak meg kellett jönniök. Jöttek is az éj leple alatt. Nyílott a kamra ajtaja, pogányul cipekedtek a tolvajok. Lihegve hurcolták a teli zsá­kokat a kocsira és usgyi... el akar­tak hajtani. Ebben a pillanatban azon­ban három zseblámpa világította meg a megrökönyödött tolvajok arcát. JÖL SEJTETTÉK a lesbenállók — János gazdát és feleségét, Annát is­merték fel a tolvajokban. Pál rövidre fogta a dolgot: — Vigyázz, János, le­lepleztek. A rendőrség már a nyo­modban van. Tudják, hogy a gabonát és a sertéseid a kupechez vándorol, aki azokat elfeketézi... János összerogyott. — No-no, — kapja el őt Pál — mi természetesen segíteni akarunk raj­tad. Most a zsákokat hozzánk visz­­szük; ott biztos helyen lesznek. Hát bizony ott jó helyen voltak. Szombaton a szegény sorsüldözte Já­nos gazda felkeresi Pált, hogy a gabo­nája után nézzen. Azt ugyan nézhet­te. Egy mákszemnyit sem talált be­lőle. — Hja. — mosolygott Pál — min­den eltűnt. Itt voltak a tolvajok. De azt hiszem, soha többé nem jönnek. Ugyanis egy nyomot hagytak maguk után: egy kis cédulát, egy aprócska elismervényt... ÉS EZ A KIS cédulácska, amelyen csak az állott, hogy Asztalos János a gabonakontingensét beadta — csodát művelt: megkímélte János gazdát a tolvajok _ további látogatásaitól. Nem jöttek azok soha többé. Fordította: Havasi E, De íme a telek túlsó végén meg­­izólal egy másik szamár: éktelen tyers és értelmetlen nyikácsolás a íangja: A szamár szeméről egyszerre el­tűnt az álmosság. Fölemelte a fejét. Figyelt jj,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom