Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1957-07-14 / 28. szám
1957. július 14. \fzalrad Földműves ? írta: Patyolat Sándor EZEN A NYÁRI NAPON mintha a nap hosszút esküdött volna minden élőlény ellen. Égető sugarai szinte perzselték a földet. Délelőtt még ittott úszott egynéhány felhörongy az égen, de a napforduló után az Isten ünnepi kedvében lévén letakaritotta a firmamentum minden szennyét, — talán azért, hogy gyönyörködjön mindenható udvarának tisztaságában és láthassa az alatta elterülő purgatóriumot. A tagi rónán egy hatalmas öreg vadkörtefa árnyékában 30 pár arató ebédelt. Közös lavórból kanalazták a zsírtalan, moslékszinü ételt, nők, férfiak vegyesen. Arcuk verítéke gyakran összevegyült az étellel. Némán, szótlanul ettek, majd rövid pihenő után újra nekiláttak a munkának. Fénytelen szemüket nekiszegezték a hatalmas búzatáblának, hogy teljesüljön az ige: „Véres verítéked hullatásával keresd a kenyeredet..." És vágták összeszorított fogakkal a ledőlt gabonát, mert hiszen kellett mindegyiknek a darab kenyér. Igénytelen, megalázott életük ezekre a rendvágásokra volt beállítva, ezekkel a kaszavágásokkal indítottak el új életeket a szenvedések végtelen országútjaira. Délután fél három lehetett, amikor Gyarmat felöl forró leheletü szél suhant át a rónán. Az urasági kastély hűvös hálószobájában éppen most ébredt fel a nagyságos úr. Hatalmas disznófejében apró vércseszemek pislogtak, kövér tokája úgy lafogott álla alatt, mint a fajbikák díszlebeny ege. Előre lódította túlhizlalt pocakját és kikémlelt a zsalugáteres ablakon. — Pfuj!... Micsoda buta hőség van — mormogta álmos hangon. Kis ideig élénk szuszogással szemlélődött, majd tele torokkal elordította magát: — Duhaj!! Duhaj, akit becsületes nevén Jánosnak hívtak, nem jelentkezett. Alaptermészete volt az uraságnak, hogy cselédeit gúnynevekkel illette, szüntelenül. Az erősen öregedő zsarnok régi bérlője volt a káptalani birtoknak. Feleségével és két agyonhizlalt fiával garázdálkodott a birtokon, immár 15 esztendeje. Jólét és úrhatnámság volt az éltető elemük. A gutaütésre hajlamos ifjú urak apjuk példáját követve minduntalan élénk érdeklődést tanúsítottak a kolduskenyéren tengődő fiatal cselédasszonyok és lányok iránt. Nemzetgazdasági alapelv volt náluk — az apánál és fiainál, hogy az „urakat minden tekintetben kívánságaik szerint kell szolgálni." Duhaj a nagy kiabálásra valahonnan mégiscsak előkerült. Udvaros volt, és odaállt levett kalappal a zsalugáteres ablakhoz. — Egy órája kereslek, te állat! Hol voltál? — rikácsolta. — A külső udvarban, nagyságos uram. — Azonnal kerítsd elő nekem Mihályt! MIHÁLY 35 EV körüli, fiatal temperamentumos gazda volt a birtokon. Az ő noteszában minden összefutott a birtok vérkeringéséről. Irt, számolt, olvasott, nyilvántartott mindent. Öt apró gyermeknek volt az apja. — Mennyit vágtak le a summások a füzesi táblából? — kérdezte az úr, amikor Mihály előkerült. — Egyharmadát, nagyságos uram. — Egyharmadát? Annak a táblának ma le kell menni! Érted? — Ez lehetetlen, nagyságos uram. Lehetetlen, mert a délelőtti órákban olyan hőség volt, hogy többen rosz- 62ul lettek a munkások közül. — Rosszul lettek? Persze, mert tele szlopálták magukat pálinkával! — Nagyságos uram, ez nem igaz! Híre sincs a pálinkának. — Te! Azt mered mondani nekem, hogy nem igaz! Mi az, hogy meleg van? Hol van meleg? Azonnal menj ki a summásokhoz, mondd meg a gazdájuknak, ha ma nem lesz levágva a jószág a füzesben, mehet egy házzal odébb a tetves bandájával együtt; te pedig mindenszentekre keress magadnak helyet!,,, megértetted?,,. INGATAG léptekkel hagyta el Mihály a kastély udvarát, Á sommások szenvedésteli arccal, megfeszült izmokkal, csuromvizesen aratták a földhöz tapadt jószágot. Mihály közölte a summásokkal az uraság rendelkezését. Gyarmat felől félelmetesen sötét felhők iramodtak feléjük. Sőt már látni lehetett az Isten lángostorának tüzes suhintásait. — Azt mondta az úr, hogy ezt a táblát ma len kell vágnunk? — Vetette fel a kérdést Ábris Lajos, a jézusarcú. — Azt... — felelte Mihály. Ábris Lajos rátámaszkodott a kasza nyelére, ingealjával megtörölte verítékes homlokát, nagy bozontos szemöldöke alól két villámló szempár meredt Mihályra. — Osztón te mit mondtál neki? — Ászt, hogy ez lehetetlen. — Akkor jól mondtad... Ha bemész hozzá azt is mondd meg neki, azt üzenem én Ábris Lajos, a hétgyermekes aratója, hogy rohassza meg az atyaúristen a családjával együtt!... Hajnali három órától savanyú levesen és állott lajtvizen vágjuk a rendet, mialatt ók kiüzennek a kastély hűvös szobájából, hogy mit és hogyan ketl tennünk! Inkább javítana a zabálnivalónkon! Többünktől már napok óta vér megy a döglesztö ételektől! — tört ki elkeseredetten Ábris Lajos repedezett, vértelen ajkai közül a káromlás ... A kisemmizettek valamennyien némán hallgatták summástársuk zokszavait. Ábris Lajos fájdalma valamennyieké volt. Húzniok kellett a halálos igát, mert summás szerződésük mögött biztosíték gyanánt ott álltak a csendörszuronyok, no, meg az esztendei kenyérvesztés és a nyomorúság. * * * Alighogy nekiláttak a munkának, hirtelen sötét, félelmetes felhők takarták el a napot a tagi rónák felett. Mintha maga a halál jött volna zúgó, fekete viharparipán. A major felett hirtelen kettéhasadt az ég s a füzesi tábla szélén álló vadkörtefa —, amely alatt az imént az aratók fogyasztották sovány ebédjüket, — kékesszínű lángruhába öltözött. Ojabb és újabb recscsenések hasítottak át a rónán és vakító tűzsávok kígyóztak minden felé. MINDENKI A MAJORBAN vélt menedéket. A rohanó emberek és asszonyok sikoltásai, jajkiáltásai párosultak az orkán hangjával. Mihály futott utolsónak kicsi gyermekével. — Ég az egész major!. ,, kiáltotta néhány hang. Hirtelen a major melletti erdőnek vették az irányt. A major már tényleg minden oldalról füstölt, a villámok tovább csattogtak. A kastély tőszomszédságában egy csonka akácfán gólyák tanyáztak. Szörnyű, vészes kelepeléssel dobálták ki fészkükből kicsinyeiket, hogy inkább így, mint tűzhalállal pusztuljanak el. Benn a major közepén hiányos öltözetű cselédasszonyok, gyermekek futkostak, sikoltoztak. Sertésóljaik lángokban állottak. E pillanatban a tehénistálló gyulladt ki. A cselédek nagyrésze a határban dolgozott s nem volt, aki mentse a menthetőt. A tehénistállóban negyven tehén, kisborjúk s egy hatalmas apaállat. Nem volt, aki megszabadítsa kötelékeiktől az állatokat. Góliát, a tízmázsás apaállat volt az egyetlen, amely óriási erejével széttépte láncait. De az ajtóknál már égtek a tetőről lezuhanó zsarátnokok. Másodpercek alatt fojtó fekete füsttenger borította el az istállót. Góliát velőtrázó bömböléssel futott le s föl. Nekirontott a jászolnak, az oszlopoknak, a falnak: majd hirtelen megtorpant az istálló közepén, — vértől borított fejét fölemelte, egy borzalmas ordítást hallatva várta, hogy a lángok átöleljék hatalmas termetét, aztán vontatottan még egy utolsót bömbölve elnyújtózott az égő trágyaravatalon. Az istálló csendes lett, temetővé változott. MIHÁLY UTOLSÓNAK futott be az égő majorba áléit gyermekével. Kétségbeesetten nézett szét, majd nagy lendülettel lakása felé kanyarodott. Felesége sikoltva vette át tőle a kicsit. — Hol vannak a gyermekek? — kérdezte Mihály szinte tébolyulton. — Mind a négy odabenn van. Nincs semmi bajuk — mondta. — De az anyadisznó a tíz malaccal együtt odaégett, meg a süldők is, meg a baromfi is mind, Mihály. — Fogd a gyereket! Maradjatok bent, amíg az istenítélet tart! Én megnézem, mit lehet még menteni, vagy segíteni valahol — mondta s elrohant az ököristálló felé. Ekkor már megeredt* az eső is. Sehol egyetlen lelket nem lehetett látni. Mindenki elrejtőzött ahol tudott. Mihály az ököristálló felé iramodott. Az ajtókat testsúlyával nyomta be. Ebben a pillanatban újabb reccsenés, majd vakító fénysáv húzott át a félhomályos helyiségen és Mihály arcra bukott... aztán mélységes csend lett. ... Odakiíhn alábbhagyott a dühöngő orkán s megnyíltak az ég csatornái. Párás bűzlepel borult a majorra. Az apokaliptikus szörny elvégezte pusztító munkáját és tovább lovagolt az ölvedi lankák felé. Később előbújt rejtekéböl a birtok zsarnoka is. Torka szakadtából ordított, szidta az Istent, az embereket. Az ő hanyagságuknak tulajdonította a katasztrófát. Főként Mihályt, a majorosgazdát okolta mindenért. Egy órával később kocsisok, béresek foglalatoskodtak Mihállyal. Remegő kezekkel, sírva vetköztették le öt a szegényes cselédlakásban, majd előszedték színtelen ünneplőjét, tisztességesen felöltöztették, hogy mutasson valamit a kétszál ócskadeszkából öszszetákolt ravatalon. ÖT APRÓ GYERMEK, s egy sovány, viaszsárga arcú asszony állt a ravatal mellett szívettépő zokogással, — de sírtak és zokogtak meggyötört sorstársai is mind, mind. Másnap megengedte az „úr", hogy Mihálynak — kizárólag selejtes-deszkából — koporsót készíthetnek a bognármühelyben, harmadnap délután ökrösszekérre tették a koporsót és elindultak a négy kilométerre levő temető jelé. Házi kikövetés nem volt, mivel Mihály keveset járt templomba, no meg az út is kissé sáros volt a lelkiatya kiszállásához. A pap és kántor a temetökapunál várták meg a szomorú gyászmenetet. A bizonytalan kereseti lehetőségek folytán sem a pap, sem a kántor nem csinált nagy beanjálásokat az Isten színe elé, csal: amennyit a temetésért járó egy véka búza értéke engedett... * * * Két hét múlva az úr az irodába rendelte az özvegyet. — Miután az urad meghalt, nem teljesít szolgálatot, a lakást mielőbb ürítsétek ki, mivel másik gazdát kell hoznom... Menjetek isten hírével! A harmadik fertályra járó komenciót sem adhatom ki, mert az időt nem szolgálta le! Na ... Hát ezt akartam mondám! ... ÉS MÁSNAP a korareggeli órákban elindult a kálváriák országút jón, egy kölcsönkért kétkerekű káréra fölpakolva egy elárvult család. A kopott, kisírtszemű asszony húzta a kárét, a négy gyermek meg tolta. A szegényes ágynemű és a ruhák tetején az ötödik gyermek, a legkisebbik — e sorok írója — aludt és álmodozott, talán a mesék csodálatos birodalmáról ... ... így néztek ki az isten ábrázatára teremtett szegény emberek az úr 1900-ik esztendejében... Még két forduló és befejezik az őszi árpa aratását a gombai állami gazdaság dolgozói. (Foto: Dušek) Avatási SZOVJET VENDÉGEINK TISZTELETÉRE még fokozottabb lendülettel dolgozunk — Ez az elhatározás akkor született meg földműveseinkben, amikor a Szovjetunió párt- és kormányának küldöttei hazánkba érkeztek. Azon drága vendégek látogattak el hozzánk, akik 12 évvel ezelőtt vérüket áldozták szabadságunkért, a földműves embert gazdává tették saját hazájában. Nagy szó ez, hiszen a munkás, a paraszt csak nyomorgott a múltban, ma pedig napról napra szebb, boldogabb az élete. Ezért köszöntik országunk dolgozói, szövetkezetünk tagjai, kis- és középparasztjaink a hazánkba érkezett szovjet vendégeket, ezért végzik oly szór« galommal az új kenyér betakarítását. A LOSONCI JÄRÁS begyűjtési üzem dolgozói kötelezettséget vállaltak a Nagy Októberi Forradalom tiszteletére, valamint hazánkba érkezett szovjet vendégek köszöntésére, hogy július 25-ig 101 százalékra teljesítik a szénabegyűjtés tervét, a gabonabegyüjtést pedig mindjárt az aratás után száz százalékra teljesítik. A kötelezettségvállalás teljesítésében részt kívánnak venni a következő szövetkezetek tagjai: Múlyad, Rapp, Kalonda, Vilke, Jelsőc, Divin, Tocsnica és panyidaróci, vilkei, lipovani és a dobrocsi egyéniig gazdálkodók is. * A RAPPI szövetkezet tagjai már jó előre elkészített aratási tervvel induftak a gabona szemveszteség nélküli betakarítására. Terv szerint 118 hektárról kell a gabonát betakarítaniok. Mégpedig 60 hektáron kombájnnal és 58 hektárral önkötöző aratögépekkel aratják le a gabonát. * A MASKOVAI szövetkezet tagjai az aratás ideje alatt sem feledkeznek meg a növényápolásról. A múlt héten már harmadszor öntözték meg a cukorrépa területet és elvégezték a cukorrépa sorközi trágyázását is. Az említett szövetkezet tagjai a Iá« zas munka közepette elhatározták — és kötelezettséget vállaltak az Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójának tiszteletére —, hogy a cukorrépa hektárhozamát magasan túlszárnyalják a tervezettel szemben. SÓLYOM LÁSZLÓ, Losonc Sok sikert Hami Sándor1 Járásunk minden egyes szövetkezete az aratási munkák jegyében él. Így van ez Bélyben is. Kora reggel van, de a határ már méhkashoz hasonlít. Elsőnek természetesen az őszi árpát aratják. A király - helmed gép- és traktorállomás két kombájnt bocsájtott a szövetkezet rendelkezésére. Ezenkívül két önkötöző vágja a kövér kalászokat. Mivel kombájnnal gazdaságosabb az aratás, ezért az árpa nagy részét kombájnnal aratják. Hami Sándor, — aki múlt évi aratási tervét 135 százalékra teljesítette, szovjet gyártmányú géppel arat. A hírneves kombájnos egy pillanatra leszáll a gépről, üdvözöljük egymást, majd szóba elegyedünk. — Hogy megy a munka? — Jól. — Akkor most is első leszel? — Igen. Sőt minden igyekezetemmel azon leszek, hogy országos viszonylatban is megálljom a helyemet. Jóleső érzéssel hallgatom Hami Sándor Kombájnos szavait. Ügy látszik, ezt ö is észrevette és azt mondja: — Elhatároztam, hogy az Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójának tiszteletére, valamint a hazánkba érkezett szovjet vendégek köszöntésére aratási tervemet 200 százalékra teljesítem. Ez annyit jelent, hogy a tervezett 70 hektár helyett 140 hektárt aratok le. Azonkívül megtakarítok 100 liter benzint és 20 liter olajat. — A szovjet vendégek hazánkba érkezése alkalmából — folytatja Hami kombájnos — versenyre hívom a királyhelmeci gép- és traktorállomás kombájnosait. A verseny feltételei a következők: 1. Ki végez legjobb minőségi munkát? 2. Mennyit arat le és mennyi idő alatt? 3. Ki takarít meg legtöbb üzemanyagot? Amikor elbúcsúztam Hami Sándortól, az a boldog érzés hatott át: büszkék lehetnek földműveseink, hiszen a nép kenyere jó kezekben van. S most a távolból sok sikert kívánok Hami kombájnos munkájához! ZELENÁK ISTVÁN, Perbenyík. A kenyér mezején A galsai határban már aranysárgára érett a gabona. A faluban nagy a sürgés-forgás, a szövetkezeti tagok igyekeznek, hogy a megérett életet minél hamarább betakarítsák. A brigádközpontban Cakó Jenót, a brigád agronómusát találjuk. Szóba kerül, hogy a kombájn már megkezdte munkáját és a kévekötő aratógépek is dolgoznak. Közben az egyik traktoros a tarlóhántásról ad jelentést. Eddig már három hektárt megszántott. — Jól megy a munka? — kérdezzük. — Eddig még nem volt fennakadás, gondoljuk, hogy brigádunk ismét első lesz, — válaszolja az agronómus. — Nézzék csak meg a traktorosokat. Az erdő alatti dűlőben Dankó Pál és Juhász Barna traktorosok éppen ebédszünetet tartanak. Eddig már learattak 20 hektárt. A rövid pihenő után megindulnak a gépek, fogy a tábla, egyre sokasodnak a kévék. Juhász Barna jobban halad. Az indulásnál Dankó mosolygott, mert ő starterrel gyújtotta be a traktort, Juhásznak viszont hajtókarral kellett indítani. Most Dankónak van valami kisebb hibája, de a tábla vége felé lassan ő is behozza a lemaradást. — így versengünk egymással — mosolyog Dankó. — És mással nem-e versenyeznének? — Dehogy is nem...! Összetekintenek Juhásszal, mint két csínytevő gyerek, aztán Dankó megszólal : — Kihívjuk Agócs Janit, meg Rubint Józsit, ki arat le legtöbbet. Tavaly Dankó 89 hektárt aratott le, most százra vállalt kötelezettséget. Ha a galsai brigádon nem lesz munka, akkor mennek kisegíteni a többi szövetkezetét. Ojra indulnak a gépek. — Meg kell húzni, hogy le ne maradjunk, — szól Dankó, aztán a gépek újra szelik a ringó kalászokat. Agócs Jani és Rubint József az ipolynyitrai határban jobban izzadnak mint Galsán, mivel a vihar megdöntötte a gabonákat. Olyan kócos az árpa, hogy sok helyen a gép is elakad. Amikor megtudják, hogy Dankóék versenyre hívták őket, elmosolyodnak, majd azt mondják: — Annyit mi is learatunk! Hasonlóan igyekeznek a többi brigád tagjai is. Bodor József kombájnos a galsaiak tavaszi árpáját aratja. A gabona dőlt, össze-vissza csavart, a gép azonban ennek ellenére is jó munkát végez. Havran József, a szövetkezet elnöke boldogan turkál az acélos árpaszemek között és úgy véli, — később ki is jelenti: — Előreláthatólag minden egyes hektár megadja a 28 mázsát. B. 3i
