Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1957-10-13 / 41. szám
7. október 13. Jzatŕaet Földműves ßatLai piMamt IZIKÁR, SÁPADTARCÜ öregasszony :ja, eteti a kályhát a bátkai szövethet irodájában. Hajlik, törik a dereahogy felszedi a hasábokat, s a gba veti. Hajlik, törik a dereka, nt fiatalasszony korában, de a mozlat már nem ringatja a nádszál riniával. Az idő lefejtette róla a kecšesjet és a derék érzékenyebbé lett, •gsúlyosodott. A csontok elmesze- Itek, a csuklók fájdalommal csikor- Inak, nincs már szép játéka a kézk. lábnak Hej, pedig valamikor ... Negyven, ötven év kútjából csillan az emlékezés visszfénye... Bolons, nyugtalan fiatalság... Tüzes smvillanások, kibokrosodó szerelem. Ián igaz se volt. Irzsi néni mélyet sóhajt, bocsánatró mosoly ül meg a szája szögletén. — Mindjárt meleg lesz. Már langyol. A kályhában sziszeg a tűz, pattogk, ropognak a hasábok. Brzsi néni menöfélben. Szíves szakkal marasztalom. Faggatom a régi ítéröl, a bátkai fonóházról. Ott gyülekeztek karikába a legények eg a lányok — teregeti lassan a szaik vásznát, s mosoly lopakodik a emére. — Járta a mese, móka, éjfélig eldalolgattunk. Mikor aztán bekööntött a rögtörés ideje, három éjszain át táncoltunk. Vasárnap estétől erda hajnalig. Etel, ital rogyasztotta : asztalt. Az emberféléket jóféle harapnivalóval traktáltuk, ők meg bort, pálinkát csurgattak. Döngött a padló, sustorgott a szoknya ... Jaj, istenem, de régen is volt.. Erzsi néni elérztkenyiüve fordult ki az irodából. De szavai tovább harangoznak fülünkben s képzeletünkkel játszanak. A szövetkezeti elnök, Szőke István csendesen megszólalt — Szorgos, törekedő asszony. Igazi parasztfajta. A szövetkezetbe is azért állt be, mert nem tud tétlenül üldögélni. Bár minden asszony ilyen lenne ... Csak az a kár, az a nagy kár, hogy eljárt az idő felette, a hetvenhatodikat nyomja. Elhallgat. Mit is mondhatna többet róla. ALKONYATKOR V ÉGIGBALLAGOK a falu utcáján. Rezes, sárga faleveleket kerget a szél. A csillagok hidegen, s végtelen magasan szikráznak felettem. A régi-régi fonóházat keresem. De nincs sehol. Megette az idő. A régi fonólányokból is ki tudja hányán élnek még? Változnak az idők, változnak az emberek. Bátka is új életet él. A hajdani, vaksi mécses kialudt. Villanyfény sziporkázik a házak ablakán. Fiatalok ölelkeznek láncban az utcán. Kedvük szertecsordul, csörgedezik. A kultúrházba igyekeznek. Próbára.-Des-0Ш Őszi szél... Hadonászó részeg hősök, süket vagyok, — nem látjátok? Nem szűrök már szavatokból kóvályító gazdagságot! Én a csöndes, kormos bányász szavát hallom, szemét nézem, én a búgó kondás-kürtöt figyelem a selymes réten. Hej, e tájon király is járt, agaros gróf, cifra hintó, s de sokáig volt a szellő lófark-zászlót bodorító. De e szemek, de e kürtszó átvészeltek mindé átkot, s belőlük és róluk szállnak a legszűzebb látomások. Ragyogjatok, rézhomlokok, napjai a bölcsességnek! Fogadjon a világosság szív szerinti testvérének. Teljességem szép nyarában kócosán és vígan állok! Dúdolom a magam dalát s a napfénnyel cimborálok. VERES JÁNOS TÁNYA, a nyitrai kerületi színház évadnyitó bemutatója SZEPTEMBER HAVÄBAN felgördült újból a függöny és mint a többi színpadon — Nyitrén is megkezdődött az őszi évad. A nyitrai színház, melyet általában a fiatalok színházának A bokrok tövén nyirkos árnyak csomóba bújva, lesve várnak: — Jönnének már az őszi hüs szelek: rájuk kapaszkodva elárasztanák a földet és eget! Nagy csend a táj, szinte nehéz a fáknak, inkább rengetve, hajlongva levelet hullajtanának, szórnák, osztogatnák termésük málháját; hisz az édes teher is nehéz. Aggály feszül a kukoricaszáron: hiába vár nedvet a csatornákon, kiapadtak már — nőni nem lehet, . < s ami nem rég dísze volt még, csúfítják a száraz levelek. — Jönne a szél és süvöltve, kavarva vemé bolond hangzavarját rajta! Az ördögszekér is vár a szelekre: unatkozik már, ős útjára kelne: elszórni magját végig a határon s aztán fennakadni, kiszáradni egy útszéli ágon. De még a megfakult virág is, az ág hegyén az ökörnyál is szelet idéz: szelekre ülve nyarat feledne, elrepülne ... A felszín tarka, megejtő, csodás, ám belseje egy nagy várakozás. — Engem ijesztenek az ősz-jelzők, s lázasan gyűjtök minden menthetőt: csöpp meleget a bágyadt fényből, színt a sápadt virág kelyhéböl, boglyák illatát, lepkeszárnyat — magamba rejtem bús napokra vigasztalónak, emléktárgynak. Mert jön a szél, száguld a parton, tüdőmbe szorítja a hangom, kavarja, tépdesi a tájat és nem szűnik meg és nem fárad, jön esővel, szilaj erővel, hogy szinte minden elhal belé. És hol a nyár a napsugár, mely ráhajolna, felébresztené?!... PETRIK JÓZSEF neveznek, igen jó hírnévnek örvend Szlovákia dolgozói között, s ezt a jó hírnevet főképp színes és bátor műsorpolitikájával vívta ki. A színházi évadot Ä. M. Arbuzov szovjet író Tánya című négyfelvonásos drámájával nyitották meg, s így fejezte ki a színház a NOSZF 40. évfordulója közeledtével azt a szerétetet, melyet dolgozóink tanúsítanak a szovjet nép és a szovjet kultúra iránt. Laca János dramaturg a színház további műsorpolitikájáról is nyilatkozott. Elmondhatjuk, érdekesnek ígérkezik. A színház műsorba iktatta Halder Laxnes izlandi író: Ezüst hold című darabját, továbbá Shakespeare: Vindsori víg nők, Pavel Kohout: Ilyen szerelem, valamint Moliér: Tartuffejét és több más értékes darabot. Az évadnyitó bemutató jó sikernek örvendett. A Tánya lélektani darab. Az orosz írók mindig mesterei voltak annak, hogy műveikben az emberi lélek mélyébe hatoltak, s ez jellemzi Arbuzov alkotását is. Tánya orvostanhallgató volt, aki tanulmányai befejezése előtt férjhez ment Herman tervező mérnökhöz. Nagyon szerette a férjét, olyannyira, hogy amikor megjelenik a láthatáron a másik mérnöknő, Samanovová, aki iránt férje érdeklődik, — elköltözik tőle, pedig szíve alatt magzatot hord. Nem akarja azonban, hogy férje hazudjon neki, sem a gyermek „ürügye" alatt magához láncolni. A gyerek meghal. Tánya hatalmas lelkiválság után folytatja tanulmányait és orvosnő lesz. Egy ízben Szibériában beteg gyermekhez hívják. Majd elpusztul a hóviharban, de célhoz ér, és megmenti a gyermeket. Volt férjé lakására jutott és az új feleség, Samanová gyermekét mentette meg. Mikor pedig férje megkérdezte, miért hagyta el, nem mondja meg az igazat. Azzal menti magát, hogy más tetszett neki, és még azt sem mondja meg, hogy gyermekük volt. A darab mély alapgondolata, hogy Tánya szerelme nem az a szerelem, amit a férfi az asszonytól vár. Tánya nem akart gyereket, mert nem akarja megosztani a szerelmét. Ő csak a férjét akarja szeretni. Nem szereti azt a társaságot, melyet férje kedvel, s nem osztozik munkája örömében, a férj gondolatvilágában. Ezért bűnhődik. A közönség szeretettel fogadta a darabot, mely a rendezésben előforduló hibák csiszolása után még nagyobb érdeklődésre tarthat igényt. A színház a darabot egy héttel később Komáromban is bemutatta, ahol — jellemző az érdeklődésre . kétszer is meg kellett ismételni. Mártonvölgyi László ★ ★ ★ A Csehszlovák Rádió magyar adásának műsora október 14-től október 20-ig Vasárnap kivételével mindennap 6,15, 6,30: Hírek. Hétfő: 13,30: Hírek. Kommentár. Vasárnap sportja. 17.30— 18,00: Hírek. Ismerd meg hazádat. A szlovák plebejusfelkelés színhelye. Barangolás a Tátrában. kedd: 13,00-13,30: Hírek, hangosújság. 17.30— 18,00: Hírek. Riport a vicsapapáti szövetkezetből. Szerda: 13,00-13,30: Hírek. Kgmmentár. Sporthíradó. 17.30— 18,00: Hírek. Irodalmi műsor, őszi verőfény. Csütörtök: 13,00—13;30: Hírek. Hangosújság. 17.30— 18,00: Hírek. Zenés köszöntő. Péntek: 13,00-13,30: Hírek. Kommentár, Sporthíradó. 17.30— 18,00: Hírek, Asszonyok félórája: Riport a strážskei napközi otthonból. Néhány szó a szépségápolásról. Szombat: 13,00—13,30: Hírek. Hangosújság. 17.30— 18,00: Látóhatár. Világirodalmi félóra. Vasárnap: 13,30-14,30: Vasárnapi képeskönyv. íyf emrég még súlyos, aranysárga ’ kalászokat ringatott a langyos szellő, s a nagy, hullámzó táblák halk zizegéssel tűrték a csiklandós simogatást. Teltek, múltak a napok, s a határ kedves melódiáját felváltotta egy tetszetősebb zenebona: a cséplőgépek mélyhangú búgása. Szerte a határban szállt a nóta, s dúdoló hanggal szebb jövőről és több kenyérről dalolt a napbarnított arcú férfiak, asszonyok fülébe. A Kerekesi-dülőben már harmadik napja búgott-zakatolt a gép. Az első csport tagjai — csupa teltidomú lányok, mosolygós menyecskék, izmos emberek — fáradhatatlanul forgolódtak a gép körül. A verő asztalára egymásután röpködtek a karcsú, nehéz kévék és Pista bácsi karjából suhogva csúsztak a dob szájába. Egy kövérebb fálat után felnyögött a gép, kissé meglassult, de aztán újabb erővel, nagyobb lendülettel nyelte a többit. — Ma este nem megyünk együtt — szólt Pista bácsi a kévevágó Juli nénihez, anélkül, hogy odanézett volna. — Majd várjál meg otthon. Viszek ma is egy zsákocskával, jó? — Ühüm — válaszolt Juli néni, majd hangjának komoly intő hangsúlyt adva hozzátette: — Aztán vigyázzon, megne lássa senki. — Ne félj, értem én azt. No meg aztán a közösből viszem a miénket. Nem? — E sző végén ravaszkás mosollyal kacsintott egyet a balszemével. őzbe újabb rakott kocsi érkezett. A gép másik oldalánál állt meg, mert az előbbit most takarították. Józsi bácsi a kocsi tetején ^ilt. Három évvel idősebb Pistánál, és ' agglegény. Lassan felállt, rátámaszkodott a villájára és akkorát kurjan-A közösből Г К tott, hogy a gép zaja csaknem egércincogás volt mellette. — Pista-a -a! Péter bácsi megint kemény fával tüzelt — s fejével a nap felé biccentett. — Nem baj az, hé! Inkább tüzeljen, mint az üres hordókat dobálja. — Pedig nyugat felől alighanem azokat kergeti. Talán eső lesz, mert nagyon szorul a nap. — Persze, te nem is bánnád ... No, de dobáld már, ne röfögj annyit. Egész nap senki sem szól egy mukkot sem, de neked, valahányszor idejősz, mindig jár a laskalesőd. rózsi bácsinak sem kellett több, cudarul elfutotta a méreg. Olyan vörös lett mint a rák. Beleköpöt a tenyerébe, aztán „nesze, dögölj meg, bolond" mormogta magában, s úgy dobálta a kévéket, hogy azok párosával hulltak az asztalra. Ettől fogva egész nap nem lehetett hallani a hangját, de annál többet beszélt magának. — Még hogy ne röfögj, azt mondja ... Meg, hogy mindig jár a laskalesód... Na megállj, adok én neked ... Majd fog még a te laskalesőd úgy lógni, mint a koldus tarisznyája... Elmúlt már a régi barátság! Magázhatnál, te taknyos! Persze, ott van a Juli, hát adod a bankot, mi?! De megállj, mert most az egyszer bizisten leütöm a kezedről. Megkaparintom, még ha a fene fenét eszik^is. És ha nem, akkor majd közbejárok a feleségednél. Há át ekként morfondírozott a mi Józsi barátunk. Meg kell adni, nem volt csúnya ember, de Juli néninek valahogy nem volt az ínyére. Hiába próbálkozott szépen, csúnyán. Egyszerűen nem ment. Ha a szerelemről akart vele beszélni, az rögtön a disznóira terelte a szót, meg arra, hogy megtudja az цра. Józsi bácsi ilyenkor azt szokta mondani: „ ... Ugyan, azt hiszed, hogy annak nincs Osztraván valakije?“ No, de hiába próbálta ki Józsi bácsi az öszszes cselfogást, az asszony mindig túltett rajta. És az is idegesítette, hogy Pista bácsival olyan bizalmasan szoktak beszélni. Persze, Pista bácsi is tudta a szándékát, így hát gyakran összekülönböztek. Uste volt. Megállt a gép. Ki-ki összeszedte a holmiját, és hazafelé indult. Józsi bácsi vállára csapta a tarisznyáját és elindult. A poros úton sötét árnyaknak látszottak az emberek. Alig lehetett az egyiket a másiktól megkülönböztetni. 5 azonban tudta, hogy a vetélytársa a gépnél maradt. Az asszonyt már meg is látta, ott ment előtte. Szaporán szedte lépteit, hogy elérje. — Te, Juli — szólt félhangosan, amikor utolérte. — Ne ízélj már velem annyit, hanem mondd meg, hányadán vagyunk.- Hiszen... mondtam... a... tudja a férjem. 1—. No, no... már megint? És Pistának talán megengedte? Azt hiszed talán, nem tudom? — És ezekre a szavakra közelebb húzódott az aszszonyhoz, s hatalmas karjával megszorította az asszony derekát. Ez most engedékenyebb volt, mint máskor, és az egész teste remegett. Nem kicsi ragadt ebből a remegésből Józsi bácsira. — Ah ... siessünk — lihegte az asszony — meg kell etetnem a disznókat. — Majd segítek én. — Nem, ma nem lehet — mondta erélyesen, majd tovább beszélt. Ügy csinált, mintha magának beszélt volna, de azért hangosan mondta: — Lassan már elfogy az ennivalójuk, szegényeknek... Közétek is csak azért jöttem dolgozni, hogy keressek nekik egy keveset. Nem kell pénzért venni. Nem igaz? Józsi bácsi kissé elgondolkozott, aztán megragadta az alkalmat. — Hát abban is segíthetek, ha úgy gondolod. — Mibe? —' kérdezte bambán az asszony, mintha nem értené. — Hát hogy ne kelljen venni... — Ugyan, hisz magának is szüksége van rá. — Az igaz, de majd szerzek én. A közösből — tette hozzá hangosabban. Jó lesz? — Jó, igen —‘ suttogta az asszony és egyszeriben nem kellett sietni a disznóetetés miatt. Csak éjféltájba ment haza, amikorra Pista bácsit várta. Józsi bátyánk úgy gondolta, megnyerte, lekenyerezte az asszonyt és örökre lecsapta a vetélytársa kezéről. Pedig nem úgy volt. Az asszony mindkettőjüket kihasználta, és egyiket sem ejtette ki a táncból. Hol az egyik, hol a másik jelentette be, hogy várjál meg otthon, viszek egy zsákocskával. Egy napon mégis kibújt a szög a zsákból. Az asszony — bizonyára nagyobb szerelmi lázban — elárulta, hogy nem kell gabonát vásárolnia, mert annyi van, hogy újig kitart. Józsi bácsi tudta, hogy hányszor ment a kútra a korsóval. Szó szót követett és kisült, hogy Pista bácsival egy „szemétdombon“ kapargálnak. Rettenetes dühös lett, de nem mutatta ki haragját. Jót kacagott és nagyszerű ugratásnak titulálta az egész ügyet. A jóízű kacagás láttán Juli néninek még jobban feloldódott a nyelve és azt is elárulta, hogy Pista bácsi holnap újból megjelenik az ajándékkal. Józsi bácsi nem bírhatta tovább. Vette a süvegét és — alaposan kigondolva a bosszúállást — búcsúzott. llffásnap este, két jó barátjával együtt guggolt a bokorban Juli néni háza mellett és nagy-nagy izgalommal várta Pista bácsit. Nem kellett soká várni. Csakhamar megérkezett. Józsi bácsi két társával együtt mint a nyúl kiugrott a bokorból, megvizsgálták a zsák tartalmát és másnap reggel közvagyon sértésért feljelentették. Nem akarom csürni-csavarni a szót —' tárgyalással végződött a dolog, amelyen — köszönet az asszony szókimondó szájának kitudódott, hogy mindketten bűnösök. Idáig szól a történet, amelyről be akartam számolni. A többi már a bíróságra tartozik. Oros Zoltán
