Szabad Földműves, 1957. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-05 / 18. szám
x .957. május 5. yftabatt Földműves 3 ^||DIIIIIIIIIHIIII(lllllllllllllllllllllllllllllllUlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllinilllllllllllill!lllllllimi]|||^ ü Z E N ET )p ^41111111111111111111:1 mir TT'ócoshajú, sápadtarcú fiú lép be az ajtón. Kezében egy kis cédulát szorongat, rejteget. A tanító elmélyüléséből felocsúdva az érkezőre veti tekintetét. — No mi újság, Janika? — Apu küldött... tessék. Az üzenet két mondatból áll: „Estére megtartjuk a 'gyűlést. Mind a tizenegyen jelen leszünk.“ — jól van, kis öcsi, bátor gyerek vagy... A jiú elosont. Amikor a kapuba ért, körültekintett, hogy nem látják-e azok, akik apujának már nem egyszer a szemére vetették: „te büdös kommunista“. Esteledik. 5zántó Jenő fiatal tanító még mindig lapozgatja az orosz nyelven írt újságot. De nemcsak ma teszi ezt. A hét minden egyes napján — tanítás után — olvas, tanul. Tanul az orosz kommunistáktól! És még valamit: harcra készíti a falu nincstelenjeit. A kakkukos óra a tizet üti. A falu népe már nyugvóra tért. Csupán a tizenkét kommunista virraszt. — Arra kérem magukat, emberek, hogy összetartóak és türelmesek legyenek, akkor biztos győzünk, — mondja Szántó tanító. Az egyik jelenlevő reménytelenül közbevág. — Én nemigen bízok. A tanító csodálkozóan kérdi: — És miért nem? — Mert kevesen vagyunk. A többiek szinte kórusban tiltakoznak. — Nem igaz ... Tévedsz ... — Bizony, nagyon tévedsz, Pali — mondotta Bolgár János nyomatékkai a hangjában. — Mert nemcsak mi unjuk az örökös nélkülözést, nyomort, hanem a falu és az egész ország nincstelenjei. Tehát sokan, nagyon sokan vagyunk, és azt se felejtsd el, hogy mi az igazságért harcolunk. S ha nem ma, akkor holnap, de egyszer győzünk! A várvavárt képviselőtestületi választás egy évvel később — 1938 tavaszán történt. Szántó tanító és a 11 kommunista bízott a sikerben, hiszen a terbegeci zsellérek, cselédek is azt akarták, hogy a kommunisták vegyék kezükbe a falu vezetését. /gén ám, csakhogy a falu nagygazdái sem nézték tétlenül az élretörést. Munkához láttak ók is. Szántó Jenöt, Bolgár Jánost és még egynéhány „nagyhangút" bevonultatták katonának. Az itthon maradtak - töl pedig megvonták a szavazati jogot. — Nincs rendezve az adótok, nincs szavazati jogotok. És máskülönben is a kommunisták örüljenek, hogy élvezhetik ezt a drága levegőt... Ilyen és hasonló kijelentésekkel torkolták le az élniakaró munkásokat, kisparasztokat. Megtörtént a választás. Fekete János lett a község bírája. Komái, sógorai pedig mint a képviselőtestület tagjai szerepeltek. Hogy ki választotta meg őket, azt még ma sem tudják a terbegeciek. De nem is kutatják a „titkot“ ... Választások után, — amikor úgy látta Fekete bíró úr, hogy már „tiszta“ a levegő — hazajött Bolgár, Szabó és a többi bevonultatott is. A falu atyja, Fekete bíró úr, elhatározta, hogy beszél a hazaérkezőkkel: tisztázzák a tisztázni valót... Nehogy „véletlenül" azt gondolja valaki, hogy ö rossz ember. Egy szép napon behivatta tehát a községházára a Bolgár-csoportot. Kezdte a bíró alázatos hangon: — A múltat felejtsük és legyünk jó barátok. — Ami megtörtént, azt nem lehet olyan könnyen elfelejteni — mondotta Bolgár János. — Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem élhetünk békében. Biztosítson a község vezetősége a mi családunk részére is emberséges megélhetést, akkor minden rendben lesz. Az ígéretből mindenesetre volt elég felhalmozva a bíró úrnál, ígért hát füt-fát. Csupán arról hallgatott, hogy rövidesen ismét „komiszba“ öltözteti a „lázítókat". És alig telt el két hónap, már jött is az azonnali behívó! Bolgár János Nidelman körjegyzőhöz fordult halasztásért. A tekintetes főjegyző úr azonban durván kijelentette: — Vegye tudomásul, hogy kommunista nem lehet itthon, mert megfertőzi a népet ... Bolgár János ajánlott levelet kapott feleségétől. Felbontja és olvasni kezdi: „Nagy a szegénység. Nincs mit enni. A gyerekek sírnak. Kenyeret kérnek és nincs. Elmentem a jegyzőhöz segélyt kérni és azt mondta: neked nem jár, mert kommunista a férjed. Mondd mitévő legyek? Ha tudsz, segíts, mert éhenpusztülünk." Két hét telt el, míg Bolgár János kiharcolt háromnapi szabadságot. A jegyző úr meglepődött a hívatlan vendég köszönésétől. — Hát... hát... maga, hogy került haza? — hebegte. — A lábamon — felelte Bolgár. — Azt akartam tudni, miért nem kap a feleségem segélyt? Feleljen, mert... — Mi... ki mondta, hogy nem? Már hogyne kapna, máris írom, csak nyugodtan legyen, az isten szerelmére kérem, csak nyugodtan legyen ... T)ár perc múlva készen volt a segélyre vonatkozó kérvény. Egy hónapon belül pedig megjött a segély is. Illetve csak megjött volna, de akkorára megérkezett a „felszabadító" magyar hadsereg, így a segély elmaradt. De jött a segély ellentétes „barátja": a szenvedés, az örökös rettegés. Fekete János bíró úr ugyanis elrendelte, hogy Bolgár és társainak minden este 6 órakor a községházán kellett jelentkezni. — Ekkor kaptam először csendőrtől pofont — emlékszik vissza az elmúlt „jó időkre" Bolgár elvtárs. — No, de nem baj, ezt is kibírtuk. Az „edzés", a „csiszolás" hónapokon, éveken keresztül tartott. Azt mondták a Horthy pribékek: addig faragjuk a kommunistákat, míg az erőnk bírja. — Hosszú volt a szenvedés, de elmúlt — mondja Bolgár János. * Üj, modern családi otthonban beszélgetünk. Bolgár János és családja otthonában. Abban a lakásban, amelyet a MA adott! — Ez a Jani fiam — mutat Bolgár elvtárs a már emberré fejlődött fiára. — Ez vitte az üzenetet a tanítónak. Az meg a lányom: az új nemzeti bizottság jelöltje. Örülök, hogy megéltem azt az időt, amikor a gyermekeim részt vehetnek a község vezetésében. Hiszen ezért harcoltam ... — Valamikor harmadában kapáltunk és tizedikért arattunk. Kenyerünk azonban sosem volt elegendő. Most nyugodtan dolgozgatok a sajátomban, amit ez a rendszer adott, hogy emberi életet éljünk. Amikor búcsút vettem a régi harcos kommunistától, még megjegyezte és a szívemre kötötte: — Ha esetleg találkozna az életben Szántó Jenő volt tanítónkkal, mondja meg neki, Bolgár János él és egészséges ... ZATYKŐ JÓZSEF Naplótöredék Pabjeda - Győzelem! Nemrég egy kis feketefedelű füzet került a kezembe. Belelapoztam. A már gyengén olvasható, ceruzával irt sorokat böngészve ismét érzem azt a friss tavaszi illatot, amit a szabad május lehellt. Újra átélem a tizenkét évvel ezelőtt lejátszódott eseményeket, felelevenedik e mozgalmas napok hangulata. Látom amint széles mosollyal közeledik a kerti kaputól Pjotr, akitol oly sokat tanultam oroszul. Napló ez a kis fekete füzet. S egy még férfivá sem serdült ifjú ember írja le benne kuszáltan, rendezetlenül az eseményeket, érzelmeit, gondolatait. Pjotr ma egy vödör olajat hozott ajándékba édesanyámnak. A szomszéd házban lakik nyolc bajtársával ez a vidám, középtermetű, kerekképű, szőkehajú szovjet katona. Esténként kiül „garmoskájával" az udvarra. Édes-bús, néha pattogóan vidám dallamokat csalogat ki hangszeréből. Délutánonként, ha ideje engedi, átjön hozzánk egy-két sakkjátszmára. Oly békés kép ez, hiszen még tart az öldöklő háború, amint a szovjet katona, nyakán kigombolt zubbonyában ül az árnyas kerti asztal mellett és önfeledten sakkozik. Sokat beszélgetünk. Már jól megért jük egymást. Pjotr már eddig is sokat mesélt otthonáról, munkájáról, a gyárról, ahol mint vasmunkás dolgozott. Beszélt háborús élményeiről. Harcokban sokezer kilométert tett meg, kétszer sebesült, ismeretlen tájakat, új embereket látott. Tőle halljuk a legfrissebb híreket. — „Gitler kaput, Berlin kaput" — jött lelkendezve vasárnap, tepnapelőtt délután. Ma ismét eljött, de már búcsúzni csak. Holnap reggel indulnak tovább. Nemsokára hazamegyünk — ismételgette örömmel. Üjra láthatja majd édesanyját abban a kis uráli faluban, ismét keblére ölelheti kishugait. Csak édesapja nem lesz jelen a boldog viszontlátás pillanatában, mert még a háború elején halt hősi halált valahol Kijev környékén. Aeggel vidám énekszóval menetelt házunk mellett egy kisebb csapat. Szovjet katonák. A harcokról és a győzelemről énekeltek pattogó indulót, éppen azt a dalt, amelyet Pjotr is annyit játszott. Délelőtt be kellett mennem a városba kenyérért. Két cipóval táskámban bandukoltam haza felé, árikor éktelen lövöldözés kezdődött. Nem messze, a Duna partján, egy kis tisztáson a szovjet légelhárító ütegek voltak elhelyezve. Onnan is a gyorstüzelő gépágyúk sorozatai dübörögtek. Félelmetesen s egyben nagyszerű látvány volt, amint a kilőtt lövedékek fény- és füstcsíkokat húzva maguk után sűrű egymásutánban szálltak az ég felé. Egy hosszú gépkocsioszlop haladt az úton. S a virágokkal feldíszített gépkocsikon ülő szovjet katonák sapkájukat lengetve üdvözölték az út mellett felállított légelhárítók legénységét. — Pabjeda, mi pobjegyűi! — hangzott minden torokból. — Győzelem, győztünk! — visszhangzott mindenünnen. Az elnyomás ellen, a népek, minden dolgozó szabadságáért hadba indult szovjet fegyverek győzelmét köszöntötték a leadott sorozatok. * Eddig a napló, melynek egyik lapját szakítottuk ki. Azóta május kilencediké a sohasem felejtő emlékezés pirosbetűs ünnepe. S az akkor sarjadt új élet azóta lombos fává terebélyesült. ORMAY KÁLMÁN 1945 május 8. 1945.május 9. KOVÁCS ISTVÁN: ...és győzött a harc! III. Szabadsághozók Ezerkilencszáznegyvenöt tavasza volt. A hitleri fasiszta fenevad nem lelte nyugalmát a Kárpátok hegyeiben. Szüntelenül hátrált. A Vörös Hadsereg megannyi bátor katonája, meg Szlovákia sok-sok partizánja léptennyomon sebezte, űzte maga előtt... A hegyekből kiszorult a termékeny rónákra, majd itt nyelvét lógatva, meg-meg pihent... Erőt gyűjtött, hogy csúfosan megtépázva, ezernyi sebből vérezve még odújába juthasson ... * * * Ilyen pihenőfélét tartott Nádszegen is ... Húsvét közeledett. A háziasszonyok már ünnephez készülődtek volna, de az udvarokban hemzsegett a sok lábatlankodó német katona. A faluszélen lakó Tóth Lajos udvara is teje volt németekkel és azok lovaival. Az öreg tud valamit németül; még a közösöknél szolgálta tényleges katonaidejét, s így ragadt rá valami ebből a nyelvből. Nagy tétre határozta el magát egy ízben. Amikor csupán egyetlen katona csöntörgött az udvarán, (a többiek kimentek a lőállásokba) ügy gondolta, ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy a front állásáról valamit megtudjon. — Hogy, s mint 44 a front? — kérdezte tőle. A németet nagyon meglepte a feltett kérdés. — Ez, amit maga kérdez — katonai titok. Ha megtudják, hogy én adtam felvilágosítást, menten kötelet kapok — s jobb mutatóújjával a nyakára mutatott. Majd körülnézett, nincs-e német a közelében, s megkérdezte: — Ért itt valaki még németül? — Az ég-világon senki! — válaszolt tört németséggel. Majd tovább biztatta, s kíváncsian leste, mikor nyílik ismét szóra a német katona ajka. Ez nagyot sóhajtott, majd közelebb hajolt az öreghez és bizalmasan közölte: — Deutschland ? ... alles kaput! (Németország ?... veszve!) Mintha mázsás kő esett volna le Tóth Lajos földmunkás szívéről e szavak hallatára. Hogyne, hiszen három fia volt oda a fronton. A remény csillaga felfutott gondolata egére... Hátha, hátha visszatérnek... Félre fordult, zsebéből kockás kendőt vett elő, hogy könnybelábadt szemét megtörölje ... Az iskolában, mintegy másfélszáz foglyulejtett orosz katona volt bezsúfolva. Üjabb kockázat vállalásán törte a fejét az öreg Tóth. Ha törik-szakad is, kijátssza az iskola utcafelőli részén fel-alá járkáló őr éberségét, s kenyeret juttat be a foglyoknak ... Egész kenyeret felszeletelt, tarisznyába tette, s útnak indult. Az iskola sarkánál megleste az őrt. Amikor az háttal volt, odasurrant az egyik nyitott ablakhoz és belódította a kenyérrel telt tarisznyát. A foglyok nyomban elrejtették a kenyeret, majd hálás tekinteteket vetettek az őszhajú bácsira. S ebben a pillanatban az öreg Tóth Lajos úgy érezte, fiai szólnak hozzá: Köszönöm, köszönöm apám!... Az őr éppen akkor fordult vissza, amikor Tóth bácsi az ablaktól távozott. Mély gondolatait durva hang szakította meg: — Takarodjon innét, mert azonnal lelövöm! Fenyegetés ellenére is boldog érzéstől áthatva ballagott haza. Eme magasztos példáját még több gyerek követte ... Az ágyúdörgés már mind közelebbről hallatszott. A front közeledte reményt öntött a foglyokba, s szökést szerveztek. De sajnos, csak egyedül a bátor Vaszilnak sikerült nagycsütörtök éjjelén megszöknie az iskolából. Fogolytársainak további sorsa titok maradt; ugyanis másnap Tallós irányába kísérték őket a németek. A még hátramaradt németeken mind érezhetőbbé vált az idegesség. Tüzérségi lövegeket akartak a faluszéli kertekben elhelyezni. — Ha ezek ide ágyúkat hoznak, s tüzet nyitnak — morfondírozott az öreg Tóth — az oroszok pozdorjává lövik a falut; ember, ház itt épen nem marad. S hozzálátott a német őrmester „megfőzéséhez". azaz letanácsolásához. — Semmi értelme annak, hogy ide ágyúkat ássanak be! — rukkolt ki vele az öreg. — És miért? — Ebből az irányból — mutatott délkeletre — az oroszok ‘nem tudnak jönni, mivel sok a víz. Az őrmester a szeméhez emelte a távcsövet, s meggyőződött arról, hogy több kilométer hosszan és szélességben víz terpeszkedik. — Milyen mély lehet az a víz? — kérdezősködött az őrmester. — Nagyon mély! Ez a ház — mutatott a saját házára — félig elbukna. — Tudta az öreg, arra már nem jut idejük, hogy állítását ellenőrizni is tudják. így azután az őrmester lemondott azon tervéről, hogy ágyúkat ásasson be a kertekbe. E helyett a temetőben levő aknavetőket szólaltatták meg, tapogatódző lövéseket adtak le. A gránátok a Fekete-vízen túl csapódtak be... Nemsokára méltó válasz érkezett az oroszok részéről, akik Mácsonyás-pusztán állomásoztak már. Pontos telitalálat érte a német aknavetősöket. Ez igen nagy meglepetés volt a németek részére. Ebből az irányból egyáltalán nem számítottak lövésre. A másik meglepetés: a víz felől is jöttek oroszok, persze lóháton ... A német őrmester — akit Tóth bácsinak sikerült megtévesztenie — az oroszokat látva nyomban parancsot adott: — Azonnal visszavonulni! Fél óra sem telt bele, a németek hanyatt-homlok menekültek. Fegyvereiket elhányták, s a Forró-éren átúszva mentették irhájukat... Még jóformán ki sem jutottak a faluból a gémetek, feltűntek a lóháton vágtató vöröscsillagos szovjet katonák ... — Bátyuska! Germána nyet? — kérdezték az elsőkként érkező felszabadítók az őket újjongva fogadó lakosoktól. — Nyet! — válaszolta szívrepe.sve Tóth bácsi, majd kezet fogott a szabadsághozókkal a többiek nevében. — S nyugati irányba mutatott, hogy a németek arra menekültek. A szovjet lovas katonák egy része északnyugati irányba vágtatott, a másik része pedig a községháza előtt letáborozott. Pihenés közben arról beszélgettek, hogy takarmány kellene a lovaiknak. Egy földműves, aki a községháza közelében lakik, megkérdezte a tolmácstól, mire Volna szükségük. — Takarmányra! — válaszolta a tolmács. Pár perc múlva a földműves hatalmas köteg takarmánnyal fordult ki a kapun, s odavitte a kifáradt, éhes lovak elé. — Szpasziba! Szpasziba! — köszönték meg a gazda szívességét a szovjet katonák. ... Rövidesen megalakult a földmunkásokból álló népi őrség. A szabadsághozók másnap, harmadnap továbbmentek ... * * * Űzték a fasiszta fenevadat, hogy végül barlangjában fojtsák meg... amely nemsokára be is következett. Amerről jöttek, s amerre mentek a hősök, a szovjet nép daliás fiai, nyomukban kinyílt a szabadság tűzpiros virága. Milliók évszázados álma: szabad hazában szabadon élni — valóravált a sok-sok kiontott drága vér nyomán. A hatalom — amelynek birtokosa lett a nép — sok harcot követelt a Párt részéről. A Vörös Hadsereg által kivívott szabadságunkat meg kellett őrizni. S pártunk vezetésével megőriztük. 1948. februárjában végérvényesen a munkásosztály vette kezébe a hatalmat... és győzött a harc! A nádszegi EFSZ 1949. május havában alakult... Ma 354 tagja van. A szövetkezet összvagyona 11.5 millió koronát tesz ki. A képen az EFSZ gazdasági udvarának látképe. (Sándor G. felvétele)
