Szabad Földműves, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-09-11 / 37. szám

/кфоа Földműves 1955. szeptember íl 10 MDÄSZATI SZEME A SZLOVÁKIAI VADÄSZVÉDFGYLETEK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS MELLÉKLETE. IIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIItKltHltlIII IIHIHIIIHIIIIIIIIIIIIHIIJMI Tudnivalók a fogoly vadászatról Fogolyra jó vizsla nélkül el se in­duljunk. Ne lőjünk az pgész felreppe­nő csapatra, hanem egyes, leginkább oldalt röpülő fogolyra célozzunk. A vizslának minden foglyot meg kell találni. Ezért fontos tehát, hogy vizslával vadásszunk, máskülönben sok meglödözött foglyunk elvész. Szaladó fogolyra ne lőjünk, kivéve, ha megszárnyazott futó fogolyról van szó4 A lývás után figyelni kell, ho­gyan jelez * fogoly. Éz azért fontos, mert ebből előre megállapíthatjuk, hogy messze repült-e vagy helyben maradt. A meglődözötn fogoly rend­szerint kiválik a csapatból. Ha a fogoly a lövés után sebesen zuhan s aztán a földön vergődik, fe­jét, vagy a teste mellső részét érte á sörét. Ha a lövés után ferdén fel­felé repül, esetleg merőlegesen emel­kedik s nem változtatja irányét, tü­­dötövést kapott. Ha felfelé repülve ingadozó a röpte, szemét érte a sö­rét. Ha a lövés után oldalt esik, szárnylövést kapott. Gerinclövésnél a fogoly egyenesen zuhan s földet érve futva menekül. Az ilyen foglyot kutya nélkül nem találjuk meg. Ha a fogoly 9 lövés után elválik a csapattól s röp­tét lassítva alább száll, lövés után pedig sok tolla száll aztán ismét a csapathoz csatlakozik, nem kapott komoly találatot. Leggyakoribb jelzése a fogolynak lövés után, hogy a lába lógva marad. Ha puhára találjuk, lelóg a lába, de ismét felkapja s elválik a csapattól. Az ilyen fogoly a keresésnél ismét felszáll. Amelyik fogoly a lövés után nem kapja vissza lábait, nincs inár ereje, s élettelenül lezuhan. A csapatból mindig az öreg foglyok szállnak fel először. Ezért ne lőjünk mindjárt, mert lehet, hogy még gyen­ge csibéik vannak, amelyek nem rö­pülnek s az öregek kilövésével tönk­re tehetjük az egész csapatot. Azonban necsak a foglyokat figyel­jük, hanem vigyázzunk arra is, hogy n-' lőjünk olyan irányba, ahol embe­rek vannak. A kukoricásban, amelye­ken át sokszor nem lehet látni, na­gyon kell ügyelni. Ilyen helyen már sok baleset történt. Ha a vadászok egyvonalban háládnak, ügyeljenek ar­ra, hogy se előre ne törjenek, se el ne maradjanak, mert ez is veszélyes lehet. Minden hajtás után egy kis pihenőt kell tartani. Szükség van erre, első­sorban a kutyáknak, mert ezek sokat futkároznak. A lőtt foglyokat aggaté­­kon, kézben kell hordani, nem pedig vállra vetve, hátizsákba tenni. A vadászat végén minden vadász­­gazda állapítsa meg a lelőtt foglyok nemét, azaz, hogy mennyi a kakas és mennyi a tojó. Erről következtethet aztán a jövő esztendő állományára is. Esetleg befogással javíthat azután a rendellenes állományon. A megkülön­böztetés biztos módja a szárnyfedö­­to.lak megvizsgálása. A kakasnál ezen fedőtollak összefüggő fehér vonallal vannak tarkítva, a tojónál ez a fehér vonal szaggatott, nem egységes s he­lyenként pedig harántvonalak tarkít­ják. Végül első legyen a lőtt fogoly javát, legszebbjét beadni a közélelme­zés céljaira. Ha ez megtörtént csak aztán gondolhatunk eladásra, vagy ajándékozásra. Vannak olyan területek, ahol ielö­­vés és fogás is van ugyanabban az évben. Az idén a lelövés ideje nagyon rövid. Ezért nagyon egyszerű az ilyen kérdés elintézése is. A terület egyik részén tartsunk vadászatot, a másik részén majd októberben kezdhetjük meg a fogást, vagyis csak akkor, ha a rendelést és a szükséges utasításo­kat megkaptuk. Milyen legyen a mindenes vizsla? A mindenes vizsla mindenféle vadá­szatra használható. Ezért akár vízben, akár mezőn, akár erdőben vagyunk, mindenütt hasznát vehetjük. A vizsla rendeltetése tulajdonképpen a kisvad­ra való vadászat, de mivel sokoldalú, egyéb vadászatra is alkalmazható. Há­rom-négy különféle fajtájú kutya tar­tása nehéz dolog, s ezért igyekeznünk kell egy vizslával elvégeztetni az er­dei vadászat munkáját is. Mivel pél­dául a vérebet nem lehet a kisvadra való vadászatra használni, a vizslát kell az erdei vadászatra betanítani. Ha nem is éri el az erdei vadászato­kon azt az eredményt, amelyet a véreb el tud érni, de majdnem min­den ' vizsla megfelel, ha szakszerűen, ügyesen idomítják, s szoktatják az erdei vadászathoz. A vizslának rendszerint nincs meg az a szimáttartó képessége, mint a vérebnek, hajszára sem olyan jó, de aki megelégszik a vizsla gyengébb tel­jesítményével, a tanulékony ügyes vizsla nagyban segítségére lehet az erdei vadászatban. Nem lehet állítani, hogy melyik fajta vizsla felel meg erre a célra legjóbban. Minden fajta között akad erre rátermett példány. A magyar és német rövidszőrű, va­lamint szálkásszörű vizsla egyaránt megfelel erre a célra. A nyomot jól tartják s jól haladnak, ami ezeken a vadászatokon a legfontosabb. Ezért áyvizsia legfőbb feladata a megbízható, kitartó csapázás. A főcélunk az le­gyen, hogy a vizsla minden olyan nyo­mot, amelyre rátesszük, legyen az nyúl, fogoly, macska, nyest, róka, őz, vaddisznó, vagy szarvas, megbízhatóan és kitartóan kövesse, A nagyvadra való vadászaton a vizs­lát főképpen arra kell szoktatni, hogy a sebzett vad nyomán elvezessen ben­nünket. Az örfeg nyom követése már sokkal nehezebb dolog. Ehhez a vizs­lának nagy gyakorlatra van szüksége, sőt sok vizsla ezt soha meg sem ta­nulja. Tehetséges s rátermett vizslát azonban rászoktathatjuk. Hogy a vizsla a 28—30 órás öreg csapát felvegye, ahhoz sok gyakorlat­ra van szüksége. Kezdetben csak friss nyomra tegyük a vizslát. Kora haj­nalban, amikor a nagyvad a földekről kivált, jelöljük meg azt a helyet, ahol a vad az erdőbe beváltott, mind­egy, hogy szarvas, öz, vagy vaddisz­nóról van-e szó. A vizslánkat odavisz­szük, rátesszük a vad öreg nyomára. Hosszú zsinóron vezessük s vigyáz­zunk, hogy a vizsla nyugodtan ha­ladjon és ne szertelenked^jék. Az első alkalommal csak 150—200 lépésnyire haladjunk. Aztán vezessük vissza a vizslát kerülő úton a csapa erejére. A távolságot később növeljük. Ugyan­így fokozatosan régibb és régibb csa­pára vezessük a vizslát. Minden, erdei sétánkon használjuk ki az alkalmat, hogy vizslánkat a vad kicsapázására '•szoktassuk. Ha friss nyomra akadunk, tegyük rá a vizslát, hadd fejlessze ké­pességét. A dermedt állatra való csa­­holásra minden esetre meg kell taní­tani a vizslát, mert ez nagyon fontos. Az ilyen mindenes vizsla sok, bosszú­ságtól, kártól menti meg a vadászt és sok örömet, szórakozást szerez gaz­dájának vadászat közben. Biztosítás Minden vadásztársunk, aki tagja valamelyik vadvédö egyesületnek s tagdíját a folyó évre megfizette, biz­tosítva van. Kétféle biztosítás van. Az egyik a balesetbiztosítás, amikor maga a tag sebesül meg vadászat közben, a má­sik a szavatossági biztosítás, amikor a tag emberben, állatban egyaránt kárt tesz. Van olyan eset, amikor e­­gyik biztosított tag meglövi a másik biztosított tagot. Ilyenkor mindkét biztosítás érvényes ugyanazon eset­ben. Ha baleset, vagy kár történik, Ját­szón az akármilyen könnyűnek, azon­nal jelenteni kell az esetet a vadá­szat vezetőjének, esetleg a vadvédő I egyesületnek, aki aztán ezt jelenti az Országos Központnak. Ha nem volna erre alkalom, írásban kell jelenteni az esetet közvetlenül az Országos Szö­vetségnek, s a helyi vadvédő egyesü­letnek is tudomására kell hozni. Bárhogyan vigyázunk is, mégis elő­fordulhat baleset. Ilyenkor szükség van azután a biztosításra. Kazahsztán, a vadászok paradicsoma Ez a hatalmas ország a Szovjetunió­­b m nagyságra a második köztársaság. Hatszor akkora mint Ukrajna. Kelet­ről—nyugatra mérve kerek 3 ezer km hosszú. Északon végtelen pusztaságok terülnek el, melyek felhúzódnak egé­szen a nyugat-szibériai Nagyalföldig. Keleten Kínával határos. A Káspi­­tenger, az Aral-tó és a Balcsasi-tó itt terülnek el. Sok nagy folyó, köztük a Syr-Darja ömiik rajta végig. Délen átterjed Közép-Ázsiába, nyugaton pe­dig a Moszkvától 700 kilométernyire fekvő Szarátovig ér. Mivel a tengertől távol van, éghajlata kontinentális. Rö­vid tavasz után hirtelen nyár követ­kezik, amikor nappal 40—50 fokos á hőség, éjjel a hőmérő alig mutat 3—4 fhk meleget. Rövid ősz után követke­zik a szigorú tél, 40—50 fokos hideg­gel és csak a déli szegélyeken eny­hébb az időjárás, de itt is előfordul néha 25 fokc^ vagy is. Fagy és dér nélkül csak á nyári reggelek marad­nak. egyébként ez mindennapi dolog ■■ .íjon. A lakosság száma kevés, nden négyzetkilométerre átlag 2 f mbar jut. Itt a vadállomány mind rumban, mind fajbeli változatosság­ban fennmaradt. Minden megtalálható itt, egészen az antilopig. A szárnyas­­vad is szép számmal előfordul. Né­­hányfajta sas, keselyű és más raga­dozó is bőven található. Vannak itt hatalmas csőrű pelikánok, hattyúk, különféle fajta gémek, vadrécék, vad­­ludak s a legkülönbözőbb vízifajták tarka serege lepi el a partokat. Ez az áldott vidék a vadászok valóságos el­­dorádója. Hevesvérű puskás naponta 300—400 darab vadat is lőhetne. A végtelen pusztákon él a büszke anti­lop, melynek csapatait állandóan kísé­rik a farkasok. A rókák pedig a nyu­­lak és egyéb rágcsálók körül ólálkod­nak. A csendes mocsaras helyeken, a nádas rengetegében ott tanyázik a vaddisznó. A dombos vidék dűs le­gelőin pedig ott lehet találni a muf­­lónt. Ezen a vidéken dívik még ma is a solymászat. Itt látni még nagyon ü­­gyes solymászokat, akik ezzel a szép madárral sikeresen vadásznak. Gyak­ran látni szelídített vándorsólymokat. A vadászok egy része már ezt a szép nemes vadászatot nem űzi. A régi, letűnt korok elmaradott vadászatinak tartja. Pedig a szép, élénkszínű ru­hába öltözőt solymász lóháton, kezén a sólyommal lenézi a puskát. Itt Ka­­zachstanban még sok a sólyomvadász, akik ezt a szép vadászatot látható büszkéséggel és szenvedéllyel űzik. Az egyik ilyen öreg vadásznak két szép sólyma volt. Ha gazdájukat meg­látták, szárnycsapások közben üdvö­zölték. A gazdájuk vértől alaposan megmosott nyers húsdarabokkal etet­te őket. A sólymok etetése elég ne­héz dolog. Megvannak erre az év­százados tapasztalatok alapján előírt szabályok. A sólymok étele leginkább nyers marhahús. Amilyen nehéz öreg példányt fogni, olyan könnyű a fiat,alját ft. fészekből kiszedni. De az öregen fogott sólymok sokkal jobban beváltak, harciasabbak, mint az otthon neveltek. A vadásza­tokon lehet látni azután a különbséget az öregen fogott és a háznál felnevelt sólyom vagy sas mozgása, munkája között. Amíg a természethez szokott öreg sólyom .a természet által paran­csolt s megszokott gyorsasággal, vad­sággal vadászik, a fiatalkora óta sze­líden tartott példányok munkáján meglátszik már, hogy nem ebből éltek valamikor kint a pusztán. Hasonló a szelídített sólyom, vagy sas a mi va­dászkutyánkhoz, csakhogy ez nemcsak "elhozza a vadat, hanem meg is fogja a gazdája számára, tehát tulajdonkép­pen ö vadászik. Érdekesen vadásznak sólyommal ap­róvadra. A vadász lóháton ülve fent van valami magasabb helyen, ahonnan jó a kilátás. Általában egy kis dob szokott nála lenn, mellyel a vadat felzavarja. Jó gyakorlat kell hozzá, hogy a vadász eltalálja a sólyom ki­bocsátására legalkalmasabb pillanatot,, hogy ez a menekülő vadat idejében elérhesse. A sólyom nagy sebességgel csap le áldozatára s hatalmas karmaival^ogja meg. Téves állítás az, hogy a zsák­mányt csőrével csapja le. Éz nem is lehetséges, mert a nagy gyorsaság, amellyel lecsap, lehetetlenné teszi ezt. Nem csap le a vadra függőlegesen, hanem ferde irányban s hatalmas lábaival csapja agyon, MÉHÉSZÉT Szoros és benső kapcsolat a virágok és a méhek közt A megporzást közvetítő méhfélék és a virágok között szoros és benső a kapcsolat. Egymás nélkül igen sok esetben a magképződés már szinte le­hetetlen. Virágos növényeink 82 százalékát a rovarok porozzák meg, a többit a szél és kisebb részben a víz. Több növény­fajon önmegporzás is előfordul. A ta­pasztalat azonban azt mutatja, hogy az önmegporzásból keletkezett mag­vak rendszerint nem olyan fejlettek, mint a kölcsönös megporzásből szár­mazók. Aszerint, hogy a megporzást milyen csoportba tartozó rovar végzi el, a virágbiológtisok megkülönböztetnek hártyaszárnyú-, légy-, lepke- stb. vi­rágokat. Leggyakoribbak az úgynevft-X * > i ._ ... A foltosméh a bundásméh élősködője. Nincs gyüjtökészüléke. zett hártyásszárnyú virágok. Ezek megporzásában — a legutóbbi évek­ben végzett viráglátogatási megfigye­léseink szerint, mind a fajok, mind a megporzást végző egyének szamát tekintve — legnagyobb szerepet a méhek és rokonaik játszanak. Megpor­­zó munkájuk jelentőségét, gazdasági értékét egy év alatt a következő szá­mok fejezik ki: A Szovjetunióban 1931-ben a ro­­varmegporzásra utalt mintegy másfél­százféle növénnyel bevetett terület hozamát 2 milliárd rubelre becsülik. Ugyanakkor a méhek termelte méz és viasz értéke 350 millió rubel volt. Európára vonatkozóan a méhek meg­­porzó munkájából eredő közvetett ha­szon az ugyanazon évi méz és viasz értékének 4—5-szöröse, Amerikára vonatkozóan pedig 3—10-skerese. Hazánkban lényegesen növelni kell a tehénállomány tejhozamát. Ez első­sorban a pillangós virágú takarmány­­növények — amilyen a lóhere, lucer­na — nagyobbmérvű termesztésével érhető el. Ezek magtermése azonban alig fedezheti az egyre fokozódó mag­szükségletet. Ennek oka egyfelől vi­rágjuknak gyakori meddősége, más­felől különleges szerkezete. A megfi­gyelések azt mutatták, hogy a med­dőség az első kaszálás után fejlődő növények virágjaiban csökkeri, ezért ezeket hagyják meq ’magtermés fej­lesztésére. A meddőség csökkentésé­nek egyik fő oka az, hogy ekkorra már elszaporodnak a megporzást vég­ző méhfélék. Méhek alkalmazása a maghozam gyarapítására A pillangós virág különleges szerke­zetét a lóhere virágján ismerhetjük meg. Kicsiny virágjai átlagosan szá­zával egy fejecskében tömörülnek. Minthogy a porzók hamarabb érnek meg, nint a bibe, a nektárjuk meg mélyen, nehezén hozzáférhető helyen van, azért hosszú szivókájú, erős tes­tű méhfélék megporzására van utalva. Megfigyeléseink szerint legnagyobb százalékban a házi méh és a dongó­­méhek, kisebb százalékban pedig egy tucatnyi szintén hosszú szipókájú méhféiék porozzák meg. A mintegy öt százalékot kitevő más csoportba tartozó látogatóknak — 'legyek, lep­kék stb. — a megporzás szempontjá­ból nincs jelentőségük. Egy-egy virág nem annyira pillangóhoz hasonlít, mint inkább kifeszített vitorlájú csó­nakhoz. Kilenc porzószála a csónak fe­nekén csővé nőtt össze, ebben van a termő, s itt fejlődik a nektár is. A cső felső részén a tizedik szabad por­zószál keskeny rést hagy, s csak raj­ta keresztül juthatnak a nektárhoz a méhfélék. Amikor a látogató a nek­tárhoz akar hozzájutni, jókora erőfe­szítést kell kifejtenie. Eközberv a há­tára csapódik a bibe, mire egy előbbi virágból hozott virágporral meypor­­zídik. A virágzás tartama alatt a tar­tósan kedvezőtlen időjárás hátrányo­san befolyásolja a megporzást. A maghozam gyarapítására újabban a méheket alkalmazzák. Ez vagy úgy történik, hogy a kaptárakat virágzás kezdetén a megporzásra váró terület közelében helyezik el, vagy úgy, hogy a méheket például a lóherére irányít­ják s a fokozottabb látogatáshoz szok­tatják. Evégből a méheket a virágzás tartama alatt illatos sziruppal etetik. A szirupot úgy készítik, hogy méh­családonként fél deciliter forró vízben 50 gramm Cukrot feloldanak s a le­hűlés után a cukoroldatban fél m.pig a növény virágjait áztatják, amelyek megporzására a méheket mozgósítani akarják. A szirup egy részét reggelen-A lóhere virágszerkeíete és egy „pillangós” virága. ként a kaptár keretei fölé f helyezett etetőkbe öntik, a többit a' kaptáron kivül, a röplyufc elé tett alacsony, széles és úszókkal ellátott etetőre. Amikor ezen az utóbbi etetőn néhány száz méh összegyűlt, hálóval lebont­ják és ■ a megporzásra váró területre viszik. Ott a hálót leveszik s időn­ként a szirupot pótolják. A kaptárra visszatérő méhekről megállapították, hogy társaikkal sajátos jelbeszéddel, úgynevezett táncváltozatokkal közlik a gyűjtőhely irányát, távolságát és a virág illatát, s ígjf megkönnyítik ne­kik a nektárforrás megkeresését. A meheknek ilyen módszerű irányításá­val a Szovjetunió egyik köztársasagá­ban a lóhere magterméshozemát meg­négyszerezték. ' (Folytatjuk) Halálfejes lepke Szürkületi lepke. Vastag hosszú teste kúpformájú potrohban végződik. Mellső szárnya hosszú és keskeny, hátulsó'szárnya rövid. Szárnyait nyug­váskor vízszintesen tartja. Hernyója csupasz, teste végén kis szarvval. Földben bábozódik be. Kiterjesztett szárnyakkal eléri a 15 cm-es nagysá­got is. Hernyója főképpen a burgonya bokrokban élősküdik, július, augusz­tus hónapokban. Színe zöld, vagy vi­lágosabb sSrga, sőt néha barna, olda­lain kékes, le£el_é fekete hosszvona­­likkal; tettének végén „S" formájú hajlott szarva van. Lepkévé való át­alakulása .szeptember, október, május és június hónapokban történik. Rendkívül érdekes a lepke hátán látható halálfejszerű rajz, két ke­resztcsonttal; erről kapta tudományos nevét is: „Halálfejes lepke“. Másik érdekessége, hogy felingerelve sipitó hangot hallat, mely a fiókveréb hang­jához hasonlít. Eredeti hazája Dél- és Délkelet-Európa (Magyarország), de most már hazánkban is elterjedt. A lepke szép külseje ellenére veszélyes a méhészekre. A méz szagától csalo­gatva behatol a kaptárba, nem törőd­ve a méhek hosszúságával, teleszívja magát az édes nektárral, elmenekül, hogy később újra hívatlan vendégként megjelenjék. Megtörténik, hogy na­gyobb számban jelennek meg s való­di riadalmat idéznek elő a méhcsalá­dok között. Ilyenkor tetemes kárt okoznak. Egy méhésznek 20 szép. egészséges méhcsaládja pusztult el ilv módon. Egy méhésztársamtól 250 darab szép, kifejlett halálfejes lepkét kap­tam, melyeket 3 év alatt fogott ösz­­sze, olyan unalmakkor, mikor mézzel jóllakva kirepültek a kaptárból. De megtörténik az is, hogy a tolvaj éle­­j tével fizeti meg vakm l égét. A fel­bőszült méhek megtámadják, megölik és testét széjjelvágják. •«Ä- , Drexler Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom