Szabad Földműves, 1954. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1954-12-26 / 52. szám

Földműves

1954. december 26.

Tíz évvel ezelőtt december havában élte át az Ipoly völgyének dolgos népe élete legnagyobb történelmi változását- Az a hadsereg közeledett felszabadító küldetését betölteni e gyönyörű tájra, amelyet dalban az urak bérgsei, aratói, napszámosai és parasztjai megszületésétől kezdve a maguk hadseregének tekintettek és így énekeltek róla:

—... mert a hómezőktől a brit tengerig, hadseregünket le nem verik, e

mert a Vörös Hadsereg bátor és nem remeg,

kemény kezében fegyverrel, .keresztül vészen mindenkor készen ...

Az urak, az elnyomók féltek, rettegtek. Az elnyomottak viszont reménykedve néztek az elkövetkezendő esemény felé. Hittek és bíztak abban, hogy a nyugatról beborult égről a keleti vihar elűzi e tájra súlyosodó vészes feliepeket. Ősz volt, 1944 szeptembere, de egészen más szeptember mint azelőtt. A szovjet repülők berepültek e tájra és Dejtár községnél felgyújtottak egy német muníciót szállító szerelvényt, amely hatalmas robbanásoktól kísérve, megsemmisült. Gróf Somsich aratói a földesúr sürgős unszolására a répát szedték. Máshol pedig az emberek, német fasiszta és magyar nyilastisztek fenyegetésétől kisérve. rabok módjára ásták a védelmi vonalakat és tankcsapdákat. Ajkukról csöndesen, dúdolva felhangzott a dal:

Az égre hát szovjet pilóták ezre a legenda mely századokig forrt erős karunk vasszárnyakba verte, színvünkben gyújtott lángoló motort.

A német hadvezetés nagy fontosságot tulajdonított az Ipoly völgyének, mert a völgyet körülölelő hegyek harcászati szempontból nagy jelentőséggel bírtak. A gyökértelen földesurak siettek begyűjteni a termést, hogy legyen mit magukkal vinni a fasiszta Németországba. Elnyomott cselédjeiknek mégcsak az esedékes járandóságokat sem fizették ki, amelyet helyettük megérkezése után a Vörös Hadsereg egyenlített ki.

E környék népe nemcsak életét, hanem megmaradt vagyonát, kiváló állatait is féltette a fasiszta bestiától, mert látta, hogy űzik, hajtják a híres erdélyi és alföldi szarvasmarhát, a méntelepek állatállományát az országutakon. A szekérkaravánok és agyonhajszolt katonák sokasága reggeltől estig szomorú látványul szolgált a környék dolgozói számára. Mindenkit az foglalkoztatott, mit kellene

tenni, hoáy az erdélyi és az alföldi parasztság kétségbeejtő sorsára ne jussanak. Most vetődött fel az emberek agyában a gondolat: nem lehetett volna mindezt elkerülni?! Ekkor látták, hogy a háborús hiénák ellen, időt és fáradságot nem ismerve kell harcolni. Elszántan küzdeni addig, amíg nem késő, mert a háború szenvedései és borzalmai, az emberiségre zúduló katasztrófa oszthatatlanul minden dolgozó családot érint

E döntő napokban, e súlyos megpróbáltatások közepette a kommunisták voltak azok, akik tanáccsal látták el a népet. Szavuk futótűzként terjedt el az Ipoly környékén. „Nem bevonulni, senki ne engedje magát elhurcolni a fasisztáktól. Rejtekhelyei készíteni, lebeszélni a nyugat felé ' hajszolt katonákat arról, hogy elmenjenek. Nem engedni elvinni senkit, semmit összefogni!" Hallatszott suttogva és hangosan. Az emberek saját érdekükben siettették a történelmi vihar eljöttét, az események folyását. Az ellenségre nézve félelmetes szovjet tüzérség „Sztalinorgonái" egyre harsányabban bömböltek fel és a szemek várakozva, bizakodva néztek kelet fel' ^kik bizakodtak, nem csalódtak, mert a felszabadító hadsereg hatalmas átkaroló és lehengerlő mozdulatai által a fasiszta bestia nem tudta teljesen kitölteni bosszúját a környék népén.

A szovjet katonák 1944 december elején átkeltek az Ipoly folyón Szécsényke irányában és sok más helyen hídfőt alkottak. Az első szovjet katona már meg is jelent kitapogatni a helyzetet Szécsényke községben. A falu népe rejtélyes módon megérezte jöttét és habozás nélkül előbújt rejtekhelyéről, kitörő örömmel fogadta, mint régvárt rokont, édes testvért. Ez az első szovjet katona roppant bátorságával és életének kockáztatásával jelképezte a szovjet embert. Ez volt a szabadság előhírnöke. A fasiszta német bestia ezért bosszút állt a községen. Másnap 14 repülővel kegyetlenül végigbombázta a falut. Nem maradt egyetlen ép ház sem. Az eredmény: halottak és sebesültek. Egyetlen nap alatt özvegyek és árvák sírása tölti be a falut és a község lakossága egy emberként tesz esküt a vérszomjas hiéna, a fasizmus ellen.

A bekerített ellenség elkeseredetten védekezett. A lakosság mindenhol segít a felszabadító szovjet hadseregnek megsemmisíteni a fasisztákat, a hivatásos gyilkosok csordáit.

Karácsony ünnepét a lövészárokban ünnepeltük együtt a szovjet katonákkal. Lövészárkot ástunk. Nem volt ünnepi, családias hangulat, sem fényes, díszes karácsonyfa. A fasiszták a karácsony meghitt örömét elrabolták a néptől. Azonban mindenki érezte, akkor, hogy a jövő karácsonyok boldogságát és békéjét a szovjetek országának hatalmas hadserege biztosítja számára. Szerettünk volna olyan lövészárkot építeni, amelyből a dolgozók minden ellenségét örökre meg lehet semmisíteni, hogy hazánk és e gyönyörű táj fölött örökre béke és szabadság legyen. Hogy ne legyenek fenyőfa nélküli karácsonyok! A föld pedig, amelyet oly sok szovjet hős drága vére öntözött, mindig gazdagságával és kincsével örökre azé a parasztságé legyen, amely évszázadokon keresztül hullatta rá vérét és verejtékét.

A harcok e vidéken a karácsonyi ünnepek alatt érték el a tetőpontjukat. Az emberek e napokban többet gondoltak az életre és a békére mint máskor és segítették a felszabadító szovjet katonát, hogy megszerezze számukra a jövő békés karácsonyait. A hős szovjet hadsereg egymásután mérte csapásait a szívósan védekező ellenségre, hogy megszabadítson bennünket a háború lidércnyomásaitól. Most ismertük meg igazán a szovjet embert, a szovjet katonát, aki még a legnagyobb csatákban, a legveszélyesebb pillanatokban is a jövőbe tekintett. Félelmetes pontos ágyú- és aknatüze csak az ellenségre volt veszélyes, de kímélte mindig az itt élő népet és annak vagyonát.

A Szécsényke községért folyó harcokban a német fasiszták elhurcolták Deák Ferencet, aki most az EFSz könyvelője. A szovjet katonák észrevették, hogy egy civilt maguk előtt hajtva lökdösnek a német fasiszták. A szovjet katonák halálos pontosan lőtték ki az őt hajszoló német halálfejes katonákat, Deák Ferencet pedig sértetlenül szabadították meg az ellenség karmaiból. A szovjet katona az ellenséggel szemben nem ismer tréfát és fegyvere nem téveszt célt.

A szovjet hadsereg születésének évfordulóján január 21-én a kommunisták által vezetett küldöttség 10 évvel ezelőtt Szécsénykén adta át a falu és a környék lakosságának háláját és üdvözletét az ott állomásozó hős szovjet tankcsapatnak. A küldöttség üdvözlésére az ott állomásozó szovjet csapat vezetője többek között ezeket válaszolta:

— A háború nemsokára befejeződik, mert Berlinben megfojtjuk Hitlert és bandáját, aztán béke lesz. Gondoljatok tehát a békére és készüljetek a jövőre. Szedjétek össze a határban gazdátlanul kóborló, sebesült lovakat és más állatokat, gyógyítsátok ki őket, mert szükségetek lesz rájuk. A tél után tavasz jön, fogjatok hozzá a romok eltakarításához, az építő munkához. Hozzátok rendbe az utcákat és az egész falut. És soha ne felejtsétek el, hogy erre a földre az ellenség többé nem tér vissza."

Talán ugyanabban az időben történt, amikor a szovjet hadsereg az általa felszabadított népeket már a háború zivatarában a jövőre és a békés építő munkára készítette elő, az angol kormány feje, a vén háborús gyújtogató Churchill a háború továbbfolytatásán törte a fejét. Elküldte üzenetét a másik háborús gyújtogatónak, Montgomery-nek, a német fegyverek összegyűjtésével kapcsolatban, hogy azokat újra széjjelossza a fasiszták között a népek békéjéért harcoló szovjet hadsereg ellen. Kétféle felfogás ez

a világról és kétféle viszony ez az emberiséghez.

1945 május 9-én Berlinben befejeződött a második világháború, nem azért, mert Churchill akarta, de azért, mert a szovjet katona elment oda megsemmisíteni a háború démonát, a legsötétebb fasiszta hatalmat. A háború csak azért ért véget, mert a szovjet hatalom és a szovjet hadsereg a háborúban elszenvedett hatalmas áldozatok ellenére sem gyöngült meg, de legyőzhetetlen erőként nőtt.

Ma tíz év távlatából nézünk vissza a második világháború eseményeire és vonjuk le belőle a tanulságokat. A fasizmusnak és támogatóinak világuralmi tervei nem sikerültek és a mi áruló burzsoáziánknak is beletört a bicskája tervei keresztülvitelébe. Az a föld, amelynek megszerzéséért pártunk megalakulásától kezdve szervezte a harcot, a dolgozó parasztságunk jogos és igazságos tulajdonává lett. — Szécsénkén, Nyéken, Ipolyvisken és szerte az Ipolyvölgyben, amelyet 10 évvel ezelőtt a szovjet hősök vére öntözött, ahol parasztságunknak évszázadok alatt véres verejtéke folyt, ma dúsan zöldéi a vetés és a szovjet ember tapasztalatait átvéve nagyobb kalászokat és több magot ad, mint bármikor ezelőtt.

A falvak új arcot öltenek és az EFSz-ek építkezései és gazdálkodása mutatják új életünk 10 évének eredményeit. A hároméves fejlődési terv megvalósítása pedig falvaink életében megmutatja azokat a gyönyörű távlatokat, amely előtt dolgozó parasztságunk áll az Ipoly völgyében és hazánkban.

KAMIL FAJZULIN:

NAGY CSALÁD

TíZ ÉVE JÁRTAM először Ahmed Samahmudov kovács házánál, Taskentben. Most meglátogattam. Szép őszi délután beszélgettünk a kertjében a város szélén.

Ahmed nem sokat változott tíz év alatt. Talán csak több ezüst szál csillog fekete bajuszában és rövidrenyírt kis szakállábán. És a szeme sarkában sűrűbbek az apró ráncok.

A verandán kínált hellyel. A felesége teát tett elénk. Ahmedet nagyon érdeklik a nemzetközi kérdések, ezekről beszélgettünk.

— Van egy közmondásunk: .,Ostobu az, aki ok nélkül civódik, a bölcs mások szavát is meghallgatja,” Nincs baj a szomszédok között, ha jószándékuak és jó szívvel vannak egymáshoz.

Mondott volna még egyet-mást. a kertajtón azonban nyúlánk, jóalakú fiatalember lépett be testéreszabott, fekete zubbonyban, bányászegyensapkával a kezében. Ahmed mosolyogva kémlelte arcomat:

— Megismeri? Nem emlékszik rá? Ö a mi Fégyánkl Fjodor Kulcsikovszkijl

ALIG ISMERTEM meg. Hogyan ismerhetten volna rá ebben az izmos, ■:élle- vállú legényben arra a sovány, szeplős kis hétesztendős fiúcskára, akit ff- évvel ezelőtt, láttam itt?

— Főiskolás. — mondta büszkén 4 hmed.

Fiatalabb legényke jött Fégya nyomában, кomszomdista jelvénnyel a

kabátján, öt már azonnal megismertem.

— Vologyai

— Az. Vlagyimir Dzsarkov, — bólintott a kovács örömmel. — Derék fiú. A technikumon tanul, mégpedig nagyon jól.

Azután jöttek a többiek. Iskolás fiúk és leányok. A kert és a ház egyszerre m. gtelt nevetéssel, vidám zsivajjal. Báhri, a kovács felesége, sietve kezdte teríteni az asztalt a vacsorához.

— Rájánkat elvitte az édesanyja. Innen-onnan hat esztendeje lesz. hogy rátalált a kislányára. Szibériába vitte magával. Még ma is sajnálom, hogy meg kellett válnom tőle. Nagyon megszerettük. Gyakran ír és mindig azzal kezdi a levelét: „Kedves Apám!" Jövő nyáron itt tölti majd a szünidőt.

— Hol van a legidősebb fia? — kérdem.

— Az már vezető technikus a bányában. Meg is nősült. Nemrég született a kisfiúk.

* * *

AHMED SAMAHMUDOV kovács a Thälmann kolhoz gazdaságában dolgozott. Nincs a környéken kovács, aki jobban tudná patkolni a lovakat. Azt

azonban nem nagyon tudták róla valamikor. hogy milyen irigy volt a szomszédokra — a gyerekeik miatt. Mert nekik nem volt gyermekük. Amikor egyszer meghallotta, hogy vonat érkezik Taskenlbe, a háborúban árván, magukra maradt gyermekekkel, kiment a pályaudvarra és este egy hatéves kislánnyal jött haza. Ez volt Rája, az a leányka, akit később elvitt tőlük az édesanyja.

Rája szótlan, szomorú volt. Sokszor riadtan rezzent össze, nyüván. mert visszaemlékezett valamire a háború szörnyű képeiből. És sírvafakadt.

— Rossz ennek a kislánynak egyedül, — mondta a kovács felesége. Samahmudov még aznap elment a gyermekotthonba. A világos, nagy teremben kíváncsian vette körül a gyermeksereg. A kovács elhatározta, hogy kiválaszt egy kislányt és együtt neveli fel Rájácskával.

— Hová mégy. Ólja? — kérdezte a kiszemeli kislánytól az egyik fiúcska.

— Vendégségbe megy ehhez a bácsihoz. — felelte helyette az óvónő.

— Vendégségbe én is szívesen megyek, — fordult most Ahmedhez a kisfiú.

— Vigyél engem is vendégségbe! Engem is! — zsibongták körül a gyerekek.

— Nem bánom, gyertek. Elviszlek mindnyájatokat, — mondta a kovács merész elhatározással.

TIZENEGY TESTVÉRKÉT vitt haza Rájác skának.

Hamar híre ment a szomszédok között, hogy az öreg kovács tizenkét árvát fogadott örökbe. Netfi győzte fogadni a látogatókat. Jöttek a barátok és ismerősök, de még ismeretlenek is jöttek megkérdezni, nem segíthetnék-e valamivel a nagy családot. Segítette őket azonban az állam, hogy mindene meglegyen Ahmednek a gyermekek neveléséhez.

Bahri már nem volt fiatal asszony, de mintha jónéhány évvel megfiatalodott volna a gyermekek körében. Kora reggeltől késő estig, bizony volt mit bajlódnia velük. Nem gyermekjáték tizenkét gyermekre felügyelni, tudni, melyiknek mi a kedvenc étele, az egyikhez épp olyan kedvesnek lenni, mint a másikhoz, az anyai szeretet melegével körülvenni őket.

Ahol megvannak tizenketten, elfér még a tizenharmadik, — mondta egyszer a férjének. — Csak kicsi legyen. Egy egészen kis apróság.

így került hozzájuk a négyhónapos Vologya.

Vova Kocsarin orosz származású. Szánya Bunyin ukrán, Ólja moldvai, Amarbek tatár. Halima kazah. S mind a tizenhárom gyerek édes szülőkre talált ebben a vidám, harmonikus családban. Megtalálták boldog gyermekkorukat.

» * *

LASSAN ELÜLT A HÁZBAN a zsongás. A kicsinyek aludni tértek vacsora után. a nagyobbak a másnapi leckéjükhöz ültek. Ketten sakkozni kezdtek.

— A békéről beszélgettünk, ugye?

— folytatta Ahmed a délutáni témát.

— Meglehetnénk mi békesség nélkül? Hallom a tengerentúl mennyit csörgetik a fegyverüket a béke ellenségei. Én meg a gyerekeimre gondolok. Nekem ezeket derék emberekké kell felnevelnem, hogy megállják az életben a helyüket....

Ez az egyszerű, derék szovjet ember nem volt a fronton, de azért tudta, hogy mi az a háború. Sohasem felejti el a háború borzalmait: ott látta a gyermekei szemében. Az öreg kovács a boldogság fényét lopta a szemükbe és nem akarja, hogy a szenvedés megint komorrá tegye ezeket a gyermekarcokat.