Szabad Földműves, 1954. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1954-12-19 / 51. szám
1954. december 19. Földműves 7 MILAN FERKO: Egy fiatal szövetkezeti tag Zápotocký elvtársnál Ahogy száll az idő emlékeim sorra fakulnak ki, tűnnek el nyomtalan. De egy van, melyet nem felejtek soha: elnökünknél voltam! Tavaszi szelek fújtak a föld felett. Meleg leheletüktől elolvadt, mind a hó. — Ogy simogatták a fagyos földeket, mint gyermeket forró anyai szó. Nótaszóval tértünk meg éppen — kint dolgoztunk már a határban — egy levél várt rám, s a levélben: jöjjek fel kitüntetésre a Várba. És ott voltam. Fényes teremben álltam. Szememben könny. Sosem voltam ily boldog. Először hozzám lépett; jóindulat arcában. Rámnézett, rámmosolygott. Elmondtam volna mindent, mit szépet kiterveztem mindazt, amit szívem diktált, mit mondani akartam, de hirtelen a szívem a torkomban éreztem, s csak álltam, álltam némán, felindultan, — zavarban. Szavakat nem találtam. Ott állfam csendesen, mint parancsnoka előtt egyszerű katona, mint kisgyermek, kinek nem árulja el arca sem, hogy szereti apját erősen, rajongva. Szemem előtt életünk lepereg, csoportom, szövetkezeti földek, gyümölcsfák ezrei... S máris jelentem: Nem hízik rajtunk többet a kuláksereg, s úgy dolgozunk, jóllakjon mindenki. Kezet fogott. Éreztem, dolgozó ember kézfogása, s hogy hazai rögök illata árad a teremben szét — mintha e rövid kézfogásban köszönetét mondana maga a nép. Minden oly egyszerűnek tűnt, őszintének, s hozzám oly meleg hangon beszélt, hogy nem tudtam, kit lássak benne: apát, elnököt, testvért? S ott megértettem: a szocializmusról álmodni annyit jelent: azt építeni szenvedélyesen, s a dolgozók munkájuknak jutalmát csak ott kapják meg, hol a hatalmat magukhoz ragadják. Ott megértettem, hogy mi, ki-ki a maga helyén, de együtt a kemény munkában őrködünk, ne lehessen jólétünkre, hazánkra törni, s ki dolgozik becsületesen, jól élhessen. — S megfogadtam: mindenkor kész leszek úgy dolgozni, gazdag legyen a termés, s feltűzzön máskor is Zápotocký elvtárs mellemre kitüntetést. Fordította: Fügedi Elek IEUPC AlÁNDÉKA Nagyon kell sietnünk, hogy Télapó jövetelét valójában jól készítsük elő. Ez évben ám nagyon gazdag lesz . .. Az úttörő csoportvezető szavai futótűzként terjedtek el az úttörők köpött. az egész iskolában. Az ajándékokra elég pénze van a szülői tanácsnak jelentik azok a diákok nagy titokzatosan, akiknek szülei a szülői tanács választmányában vannak. Igaz. csak úgv suttyomban súgták ezt a hírt a legjobb barátjuknak de ezek tovább adták megint, csak a legjobb barátnak s pár percen belül tudott róla az egész iskola. A mi csoportunknak ki kell tennie magáért! Egy osztályban sem lesz anynyi álarc, mint a mienkben! hangoztatta a hetedik osztálv munkaértekezletén Eper Vili, a csoport vezetője. Én légyölő galóca leszek dicsekedett Éva. Én meg holló. Én farkas leszek! — A tapsifüles álarcát készítem magamnak . . — Elnök elvtárs, igaz az, hogy a Télapó ezidén olyan bőkezű lesz? — kérdezte szünidőben Eper Vili, az úttörőparancsnokot. — Természetesen. — És sok ajándékot hoz nekünk? — De még mennyire, mindenkinek annyit, amennyit megérdemel. Amilyen a munka, olyan lesz a jutalom — felelte mély hangján. Vili bármennyire igyekezett, többet nem tudott meg. Pedig, de szívesen tudta volna, mit készít számára a Télapó. — Mi is az, amivel megajándékozhatna? Valami semmiség nem lesz. Korcsolya? Kitudja? Vagy talán egy szép könyv? Bélyegalbum? Igazán nem tudom, mi is lehet. De. hogy nem lesz valami akármi, az biztos! így fejezte be Vili a saját magával való társalgást. Örült már előre. Hiszen az biztos, hogy egy csoportvezetőnek a Télapó sem adhat akármit. S így átérezve tisztségének fontosságát, sikerült meggyőznie önmagát, hogy Télapó csak valami különleges szép dologgal fogja megajándékozni. De így is egész éjjel virrasztott ahogv a fiúk előtt mondta: még a szemét sem húnvta le. Végigjárta az osztályokat, mindenütt tudakozódott, mit készítenek, miiven lesz a mtísoi no meg az álarc. Nálánál nem is volt megelégedettebb ember a világon, mikor azt állapíthatta meg, hogy. senkinek olyan műsora és álarca nem lesz. mint az ő osztályának Csak a másik, a hetedik osztály volt valahogy csöndes. Onnan semmit nem tudott meg. Mindenről beszéltek ugyan vele a Télapó fogadtatásáról; az énekszámokról, csak valahogv az álarcokról megfeledeztek — És az álarcok?' — Ahá az álarcok — no az egyelőre titok! — nevetett az egész osztály. Elérkezett, az utolsó előadás. A cíengő vígan hirdette ennek is a végét. — Hol a nyelvtankönyvem? Nem tudod? kérdezte Vili a szomszédját, de ez csak rándított egyet a vállán. — Nem tudom, de mellesleg mondva. hogy is vehetted észre a táskádban. hogy valamid hiányzik, hisz az ú?y fest. mint egy szénásszekér, akkora ott a rendetlenség. Bizony beköthetnéd a könyveidet, mert a fedőpapir kevesebbe kerül, mint, egy új könyv! — feddi öt szomszédja. * * — Nézd csak te Vili. ott van a te nyelvtankönyved. Ott sürgülődik a Télapó fcörül — mutogatja a kakasjelmezbe öltözött. Vilinek szomszédja, a jelenleg hasas csiga-biga. — És tényleg — egész úgy fest, mint az enyém. Nahát — nézd csak még a fedőlapjáról is úgy hiányzik a jobb sarok, mint az enyémről. Csak az a hiba. hogy ez jóval nagyobb, mint az enyém volt — mondja kiábrándultán Vili. — Hát az már igaz — bólint a kövérke csiga-biga. — De csak így látni igazán, milyen csúnya az elrongáii könyv, — teszi hozzá a szomszéd. — Hagyj már föl a haragítással! Inkább gyerünk, közelről nézzük meg azt a könyvet. Közben a Télapó megkezdte az ajándékok kiosztását. Kedves, jóságos mosollyal a legkisebbeknél kezdte. — Eper Vili is sorra került. A Télapó három csomagot fogott a kezébe. Még a kakas sem tud oly büszkén járni a szemétdombon, amilyen büszkén lépdelt a kakasálarcos Vili a Télapó félé. . — Nem csalódtam! Meglesz a korcsolya, a bélyegalbum is, no, meg a szép könyv sem fog hiányozni — gondolta. A pár pillanat alatt mindenre gondolt. de valamit elfelejtett. Felnyalábolta a három csomagot s gyors mozdulatokkal nyitogatta őket. Korcsolya, könvv és az album .. de az utolsó csomag tartalma mi is lehet? A zizegő papír lehull s Vili az elveszett nyelvtankönvvét kapta vissza egy kis levél kíséretében: „Becsüld meg a könyveidet, tartsd őket tisztán, hogy kedvvel tanulhass belőlük" — ez volt ráírva. Vili elvörösödött, mint a; főtt rák. Ekkor hozzátáncölt a nyelvtankönyv álarc, huncút mosoly volt a képén s Vili megismerte a 7. osztály egyik tanulóját benne. Ej. a huncutok, ezért nem akarták elárulni, miiven lesz az álarcuk! — gondolta Vili. — Megelégedett, vagy? — kérdezi a csiga-biga a kis kakast. — Igen — mondja Vili s tényleg úgy is volt, ahogy gondolta. Belátta, hogy a Télapó helyesen cselekedett s efölötti örömében nagyot kacagott . Másnap Vili az óra előtt kinyitja az aktatáskáját s csodák-csodája a szomszédja mit lát? A könyvek mind szépen bekötve, rendben sorakoznak a táskában s biztos, hogy a következő évben Télapót már nem a széttépett könyv fogja fogadni az ünnepélyen - legalább is nem Eper Vilié. 2 .iskola padjaiból kinőttem. Édesapám kiskasza helyett nagyot, legénynek valót nyomott a kezembe. Aratni mentünk. Már annakelötte is kaszálgattam, de csak kiskaszával. Ennek a hossza 70 centiméter. A nagy pedig nyolcvanötnél kezdődik. A nyelét a kaszáshoz mérik. Amikor hozzáállítják — a kasza korcsa a csípőig ér. A szakmai felkészítésről édesapám gondoskodott. De a Tatárka-földön már én köptem a markomba. A búza sUrű és elég magas volt. A szomszéd földön Haraszti Sanyi aratott az apjával. Ez a Sanyi iskolatársam volt. Tornaórán is egymással birkóztunk. Ö volt az erősebb. A Tatárka-földön azonban én voltam az erősebb. Nagy erőfeszítéssel vagy húszméteres vezetéshez jutottam. Büszkén tekintettem vissza a levágott búzarendre, mint valami hős. Közben megpihentem. De hogy a szomszéd Sanyi észre ne vegye, a szusszantást titokban csináltam. Elkezdtem legénymódra kaszát fenni. Oda se néztem, csak fentem. — Csak azértis megmutatom — ez a gondolat berzenkedett bennem. Szinte dagadt a mellem. De amikor piros vér buggyant ki a kezemből, kissé megszelídültem. — Fiam! Ez még csak az első. . Hét vágás kell ahhoz, hogy valaki legény legyen — szólt édesapám, amikor észrevette az esetet. Majd zsebkendővel elszorította a sebemet és kaszáltam tovább. . . * * * fó ét vágásos, kétéves kaszás voltam, amikor a Falurét-re küldtek füvet kaszálni. Újoncok heten voltunk. Termetre a legkisebb, szemre is a leggyöngébb voltam. Az „öregek” ennek ellenére az élre küldtek. Hadd izzadjak és a „kivágásért”, vagyis a kielözésért hadd fizessem a litert. — Tartsd be az ütemet! Nr csapkodj! Minden kivágás egy liter. Nem akarom a tinót rádfizetni — okosított s egyben figyelme -tetett elindulásom előtt édesapám. Ezek az útravalóul szolgáló I szavak kaszálás közben is ott то- | toszkáltak az agyamban. Egyszerre kaszáltunk. Egyszerre suhantak a kaszák. . Édesapám kilencvenötös kaszájával jókat merítettem a dús fűből úgyhogy Smajda* Józsi bácsi, a híres kaszás is lemaradt mögöttem. . . Este boldogan mentem haza a „Falurétről” ■— olyan boldogságot éreztem bensőmben amit a világ összes kincséért sem adtam volna oda senkinek. Hazamenet a legények betértek a kocsmába. Mi újoncok is megálltunk a kocsma előtt. — No. csak beljebb . . . beljebb! . ■ . itt is helyt kell állni, nemcsak a réten — mondották a legények. . . . Berzsi Jani bácsi kezdte a szertartást. Elmondta a verset. A legények felálltak az asztalok mellől és poharukat a magasba emelték. Valamennyi büszke, rátarti iegénu volt. Nagyot lélegzettem. . Mi lesz, ha megkérdezik? Hiszen még csak kétszer vágtam be a kezemet fenés közben. A legények nem kérdezték meg. Egyszeresük Berzsi Gyula rámnevetett én viszszamosolyogtam, s megvolt a barátság. Fejemre öntött egy pohár bort. s mulattunk tovább. . . * * * yárra tél következett. A legények a fonóba jártak, de mi suhancok csak az ablak alatt leselkedtünk. — Hej. de jó lenne bent megmelegedni ... a guzsalyfejet leszedni és szájoncsókolni „Öt” — sóhajtoztunk. A nagy legények is csak a lányok arcát csókolják, de amikor „Őhozzá” kerül a sor — a guzsallyal való cívódás közben száj szájat -ér. Az ilyennek még mi is — ablak alatt állók — megéreztük a tüzét . . . belevörösödtünk. Ha ilyenkor kinyílt az ajtó — uccu neki! — elszaladtunk. Kis 'dő múlva azonban megjött újra a bátorságunk. Visszamerészkedtünk, s meghúzódva a kapu mögül figyeltük a nagyokat, hogy számlálják a csillagokat. Bálba — mely szintén volt, csak ritkán — mentünk el. De a terembe csak a sötétség beállta után mentünk be, amikor már sokan voltak. De amikor a zenészek letették a vonót — szünetet tartottak, — nem az asztalhoz ültünk a nagylegényekkel, hanem az udvarra mentünk levegőzni. így ment ez sok bál alkalmával. Hét vágással, egy legényavatással, ha nem is voltunk még legények, de már a nagyok úgy ahogy megtűrtek bennünket maguk között. Csupán a bálról való hazamenésnél volt kis kellemetlenségünk. A fél legénység nem adott jogot arra, hoqy „Őt”, a kedvest hazakísérhessük. Л bálozásban akadtak olyan lányok — nem többen csak hárman — akik szívesebben táncoltak velünk, mint a nagyokkal. A legények figyelembe se vették, hiszen már benőttünk. Csak a hivatalos szertartás hiányzott még. Egy ízben szintén bálban voltam barátaimmal. A zenészek egyik ropogós csárdást a másik után húzták. Sok volt egy kicsit, de jobban ment. mint a hét vágás. Szó ide, szó oda . . . jócskán belemelegedtünk a táncba. Egyszeresük azt vettük észre, hagy kicsúszott lábunk alól a föld. A legények jeladására a zenekar prímása vonóval megverte hegedűjét. . . A tánc megszakadt. Hetünket pedig a levegőbe dobtak. Nem estünk a földre, mert sok kéz várt ránk, hogy újra feldobjanak. . . Felcsaptak legénynek. Fejemre újra egy pohár bort öntöttek. Üj keresztapát választottam. És azóta, mint legény, bátran járhatok a fonóba és a bálba. „Őt”, a kedvest sem kell faképnél hagynom, mint hétvágásos, egy legényövatásos kóromban. * * * IVj a új vüágot élünk. Életünk, u tartalma szebb, nemesebb. De a néphagyomány, mely sok évtizeden keresztül apáról fiúra szállt — ma is él, népi törvénnyé, irattan törvénnyé vált. Hét vágás, két legényavatás kell ahhoz, hogy valaki legénnyé váljék. CSURILLÁ JÓZSEF
