Szabad Földműves, 1952. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1952-11-09 / 45. szám
MEGSZÜLETETT A SZOVJETHATALOM! Részlet Szaveljen : „Roham a Téli Palota44 című művéből A Téli Palotában Az Ideiglenes Kormány miniszterei ezen az estén a Téli Palota hatalmas, ragyogó malachit termében üléseztek. Az első lövésekre valamennyien kirohantak a teremből. Az ablakok az utcára nyíltak és a miniszterek féltek, hogy a golyók a terembe vágódnak. Felkapták irattáskáikat és biztos helyet kerestek. Végre találtak is ilyet, a palota egyik belső szobáját, melynek ablakai az udvarra nyíltak. Ott leültek a hosszú asztalhoz és folytatták az ülést. Időnként megszakadt a tanácskozás. A junkerek megbízottai jöttek be a szobába és érdeklődtek, vájjon megérkeznek-e a csapatok a frontról? De ezt a miniszterek maguk sem tudták. Az idő mult, a csapatok azonban még mindig nem jelentkeztek. Valószínű, hogy egyáltalán nem jönnek. Ezt azonban a miniszterek nem merték msgmondani a junkereknek. Bíztatták őket, hogy c csapatok már bevonultak Petrográdba, rövidesen várhatók, minden órában itt lehetnek. A junkerek megbízottai visszamentek a térre. De félóra múlva ismét a miniszterek mellének szegezték a kérdést: jönnek-e már? Végül az oranienbaumi tiszti iskola junker osztaga megúnta a hitegetést, elhagyta a helyét és elvonult a térről. Az ülés tovább folyt. Aztán újra megszakadt egy percre: váratlanul megszólalt az oly régen hallgató telefon. A miniszterek egymásra néztek és egyikük odalépett a telefonhoz. — Honnan beszéltek? A Téli Palotából? — hallatszott a hang a kagylóból. — Onnan' — bólintott a miniszter. — Mi van? — A litván ezredtől beszélek — folytatta az ismeretlen hang. — — Mi újság, elvtárs, elfoglaltátok-e már a Téli Palotát? Letartóztattátok-e már a burzsuj minisztereket? — Nem — válaszolt komoran a miniszter — még nem tartóztattak le bennünket! — Még nem? — csodálkozott a kérdező a litván ezred laktanyájában. — Mi azt gondoltuk. . . no mindegy, már nem tart sokáig' Az összeköttetés megszakadt. A központban nyilván észrevették a hibát és siettek újra kikapcsolni a Téli Palotát. Ugyanakkor a Szmolnijban Aznap este a Szmolnijban összeült a Szovjetek II. összoroszországi konferenciája. A nagy. fehér termet zsúfolásig megtöltötte a nép. Az egész országból jöttek küldöttek — munkások, parasztok, katonák, tengerészek. Padokon, székeken, ablakdeszkákon ültek, vagy álltak az oszlopok körül. Hatszáznegyvenkilenc küldött vett «részt a konferencián. Köztük mintegy négyszáz bolsevik, százötven mensevik és eszer. Akadt azonban több olyan küldött is, aki együtt érzett ugyan a bolsevikokkal, de még nem döntött, hogy velük haladjon, mert nem bízott abban, hogy a munkásoknak és a parasztoknak elég erejük van a hatalom megszerzésére és megtartására. S A mensevikek és eszerek ezekre a küldöttekre számítottak. Igyekeztek az ingadozókat megfélemlítéssel maguk mellé, a burzsoázia oldalára állítani. A kongresszus 10 óra 45 perckor kezdődött, miközben a Téli Palota előtti téren javában folyt a harc. Az első szónok egy kecskeszakálú mensevik tiszt volt. Szakáiét rázogatta, teli torokból kiabált és fenyegető' hangon igyekezett megfélemlíteni a bolsevikqkat. — Az első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik, tizenegyedik, a rendkívüli és a kaukázusi hadsereg katonai bizottsága nevében — ordította egyre emeltebb hangon, úgyhogy arca végül is rákvörös lett — szólok hozzátok! Mi, a hadsereg, idejövünk és nem szavakkal, hanem fegyverekkel harcolunk majd ellenetek. Egy percre csend lett a teremben. Ekkor az egyik sáros, hosszúköpenyes katona felkiáltott: — Elvtársak, ne higyjetek neki! Most jövök a frontról, a hadsereg cslak jeladásra vár, hogy a forradalom segítségére siessen, harcra a burzsoázia ellen! A lövészárkok népe az Ideiglenes Kormány megdöntését követeli és türelmetlenül várja a hatalom átadását a Szovjeteknek! Utána újra a mensevikek képviselője beszélt. Kijelentette, hogy a felkelést* előbbutóbb leverik. Ezért a mensevikek igazolni kívánják, hogy semmi részük nem volt a mozgalomban és azonnal elhagyják a kongresszus termét. Az óramutató már túlhaladt a tizenegyen, mikor a mensevikek és az eszerek kis csoportja kivonult a teremből. A padok között botladozva igyekeztek a kijárat felé. Köröskörül az egész teremben lárma, fütyülés, lábdobogás, kiabálás hallatszott. — Dezertőrök! Árulók! — hangzott innen is, onnan is. — Siessetek csak, siessetek, különben mi dobunk ki benneteket! Azonban a mensevikek és az eszerek rövidesen visszajöttek, hogy újabb fenyegetéseket harsogjanak, majd másodszor is eltávoz-^ tak. Alig vonultak ki, amikor hirtelen tompa, földrengésre emlékesztető moraj hallatszott. Megremegtek az ablaküvegek, csörömpölt a mennyezetről lógó súlyos kristálycsillár. Mindenki tudta, hogy ágyúk bömbölnek. Valamennyien rögtön a nagy, sötét, jégvirágos ablakhoz tódultak, hogy legalább egy pillantást vethessenek a házaktól eltakart Téli Palota felé, ahol'a harc folyt. Ebben a percben a mensevikiek és az eszerek ismét benyomultak. Dühtől és rémülettől eltorzult arccal, magukból kikelve üvöltöztek. — Tüzet szüntess! Adjatok utasítást, hogy azonnal hagyják abba a tüzelést! Mikor senki sem válaszolt, harmadszor is elindultak a kijárat felé. Miért nem támogatta a Péter Pál-erőd a felkelőket ágyúval? És milyen ágyúk szólaltak meg éjjel tizenkettőkor? Akkor, amikor a vörösgárdisták, tengerészek és katonák a Téli Palota körültekintése után harcra készülődtek, a palotában elrejtőzözött miniszterek pedig az ultimátumról tárgyaltak, a Péter Pál-erőd komiszárja parancsot adott az ágyúk megtöltésére. Az ultimátum lejártáig, azaz a harc megkezdéséig, mindössze nyolc perc volt hátra. Ekkor hirtelen feltárult a komisszár szobájának ajtaja és besietett egy katona: — Komisszár elvtárs, a tüzérek nem akarnák tüzet nyitni. A komisszár felugrott és kiment a homokzátonyra a tüzérekhez, hogy megtudja, mi történt. Csendes eső esett. A komisszár — kezében lámpással —: átvágott a homokzátonyon, a szemétdombok között. A távolban, a Néva túlsó partján, már eldördültek az első puskalövések. Ä Téli Palotánál állt a harc. A komisszár a pocsolyában átgázolva, minduntalan fel-felbukva a mély gödörben, az ágyúhoz sietett. Egy tiszt jött vele szembe, a század parancsnoka. — Az ágyúk berozsdásodtak — mondta. — Az első lövésnél felrobbanhatnak s akkor mindannyiunkat megölnek. A komisszár revolverét tapogatta és keményen a tiszt szeme közé nézett. — Tiszti becsületszavamat adom, hogy így van — folytatta a tiszt rekedt, fojtott hangon. — Akármelyik tüzér . . . bizonyíthatja.. ezekkel az ágyúkkal lehetetlen lőni — már hebegett — nagyon veszélyes. . . Éjszaka tizenegy körül járt, amikor Szvedlov utasítására megjöttek a lőtérről a tengerésztüzérek s velük együtt néhány vörösgárdista. A komisszár odavezette őket a homok-Alig nyitott tüzet a Péter Pál-erőd a Téli Palotára, a vörösgárdisták, tengerészek és katonák megkezdték előrenyomulásukat a téren. Űj erővel lángolt fel a harc. Kemény harc volt. Minden sötétségbe borút, nem lehetett megkülönböztetni sem az épületeket, sem az embereket. Vaktában lődöztek a junkerek, abba az irányba, ahonnan a felkelő osztagok támadtak. A vörösgárdisták, tengerészek és katonák is találomra sütögették el fegyvereiket. A Téli Palota váratlanul kivált a sötét háttérből: az „Auróra” és a hadihajók fényszóróikat a Néva felől a palotára irányították. A fény végigpásztázott falain. A tér azután újra sötétségbe burkolódzott. De ez a nyugtalanító sötétség tele volt hangokkal. Tenger zúgására emlékesztető szüntelen zaj töltötte be a teret. Minden egybefolyt: a számtalan emberi hang, a puska- és gépfegyverlövések zaja,' golyók sivitása, robbanások döreje. De a forradalmi osztagok rendületlenül haladtak előre és lépésről lépésre foglalták el a teret. Ekkor néhány katona hihetetlenül Mezőgazdaságunkban új emberek nőnek, új szocialista munkaviszonynyal, akik napról-napra nagyobb sikereket érnek el a termelésben és a szovjet tapasztalatok alkalmazása révén valóban a hektárhozamok és az állatállomány hasznossága emelésének mestereivé fejlődnek ki. Ilyen új ember Jurina elvtárs, a tallósi állami gazdaság Munkarenddel kitüntetett fejögulyása is, aki még a nemrég 3—4 liter tejet adó tehenektől most 20—25 liter tejet is elér naponta, sőt az egyik tehéntől napi 42 liter tejet. Jurina elvtárs a Pravdába írt levelében néhány héttel ezelőtt részletesen megírta, hogyan érte el sikerét, hogy tanulmányozta a karavajevói csorda kitenyésztéséről szóló híres könyvet és egyben arra kötelezte magát, hogy évi 4500 liter tejet fog elérni egy-egy fejős-tehéntől. Jurina elvtárs levelére elsőnek a szenei állami birtok Bilcik féle öttagú csoport válaszolt, amely nyomban versenyre hívta ki Jurina elvtársat s egyben arra kötelezte magát, hogy évi 4750 liter tejet ér el tehenenként. Az ajtó előtt megálltak és ünnepélyesen kijelentették: — Tudjátok meg: elmegyünk! Senki sem dobogott, senki sem fütyült, csak nevettek . . . — Hányszor mentek még el? — kiáltott utánuk valaki. — Hamarabb is meglehettétek volna! Csak a bolsevikok és a velük együttérzők maradtak a teremben. Egyenletesen dörren, tek az újabb és újabb ágyúlövések, egyik a másik után. zátonyra, az ágyúkhoz. Tombolt a szél, himbálta a lámpásokat, melyek fénye a folyóra vetődött és hol felcsapta a hullámokat egészen az ágyúkig, hol visszagördítette. Néhány matróz az ágyúk fölé hajolt és vizsgálgatni kezdte őket. A többiek körben álltak és hallgattak. Nincs rajta biztonsági závárzat — hallatszott a szél zúgásán keresztül az egyik tengerész hangja. — A kilökőszerkezet szintén hiányzik. A zárárok tönkremennek, csupa rozsda. . . A csőmenet törött. Mindez baj volt, nagy baj. De azért a matrózok és a vörösgárdisták kijelentették, hogy lehet lőni. — A kompresszorokban egy csepp olaj sincs — mondta egyszerre az ágyút vizsgáló matróz és felegyenesedett. Ez volt a legszörnyűbb. Erre már senki sem válaszolt, mind hallgattak. A csendet a komisszár törte meg: — Kitart, vagy szétesik? — kérdezte. — Biztosat nem mondhatok — felelte a tengerész. — Lehet, hogy kitart, lehet, hogy szétesik. — Szóval lőttök-e vagy nem? kérdezte a komisszár. — Hiszen tudjátok. . . — Tudjuk — szakította félbe a matróz — hogy mit tegyünk. Ha egyszer kell, hát kell. Lőni fogunk. Néhány perc múlva az ágyúkat megtöltötték. A matrózok és vörös gárdisták minden eshetőségre készen elbúcsúztak egymástól. A komisszár is ott maradt az egyik ágyú mellett. Ha az ágyú nem tart ki, együtt hal meg a tengerészekkel. Eldördült a lövés. . . Az ágyúk kitartottak, nem estek szét. Repültek a lövedékek a Névén át a Téli Palota felé. A tengerészek sietve készítették elő az ágyúkat a következő lövésekre. . . . merész kísérletre szánta el magát: a kórházon keresztül próbálkoztak bejutni a Téli Palotába. A kórház, ahol a frontról érkezett sebesült katonák feküdtek, a palotának az Admiralitásig nyúló részén volt. A katonák könnyen érintkezésbe léphettek a sebesültekkel, akik kinyitották a kórházkaput és a katonák egyenként csendesen beosontak rajta. Onnan a palota belső helyiségeibe hatoltak és elvegyültek az ellenséges csapatok közé. A katonák arra számítottak, hogy ruhájuk nem különbözteti meg őket az Ideiglenes Kormány védelmezőitől, mert ugyanazt az egyenruhát, ugyanolyan szürke köpenyeget viseltek. így jutott be a palotába a harc tetőfokán jónéhány vörös agitátor. Életüket kockáztatva, mindjárt veszélyes munkához láttak: beszélgettek a junkerekkel, az ellenállás beszüntetésére bíztatták őket. Csüggedést, zavart és félelmet hintettek az ellenség harcosainak leikébe. A forradalmi osztagok pedig folytatták támadásaikat, egyre közelebb férkőztek a palo-Amikor a napokban a Nagy Októberi Forradalom előestéjén felkerestük munkahelyén Munkarenddel kitüntetett Jurina elvtársat, közölte velünk, hogy a verseny kihívást örömmel elfogadja, annál is inkább, mert a verseny felhívás a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 35. évfordulója ünnepségei előestéjén történt. Jurina elvtárs ezután nagy hálával emlékezett rheg Lenin és Sztálin dicső pártjáról, amely győzelemhez vezette a proletár forradalmat s így egy új társadalom ragyogó korszakát nyitotta meg. — Minden igyekezettel azon leszek, hogy szovjet mestereimtől minél többet tanulhassak és így még jobb eredményeket érhessek el. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom szellemében fogok harcolni minden újabb liter tejért, mert ezáltal hozzájárulok ahhoz, hogy több tej jusson dolgozóinknak és gyermekeinknek s egyben még jobban hozzájárulok a béke megszilárdításához.-mtához. Már éjfél volt, mikor újra rohamoztak. A Szovjetek Kongresszusa pedig folytatta a munkáját. Kihirdették hogy a Kongresszus kezébe veszi az államhatalmat. Egyszerre csak elnémult a puska- és gépfegyverdörgés. Elült a hangzavar. Mintha minden elhalt volna. Hirtelen három oldalról, a Morszkája- és a Miljonnaja-utca, valamint az Alekszandrovszkij-kert felől rohantak a téren át a palota felé a forradalmi osztagok. Ekkor újra felkelepeltek az ellenséges gépfegyverek. Sivítva hasították a levegőt a kézi gránátok. De a vörösgárdisták, tengerészek és katonák hulláma feltartóztathatatlanul tört előre, egyenesen az ellenségre, a palotába. Az odairányzott fényszórók fénye egy-egy másodpercre megvilágította az ellenséges állásokat, a junkerek feszülten figyelő arcát, borzalomtól tágramaradt szemét. Aztán minden egyetlen sötét gombolyagba folyt össze. Még egy pillanat és már a magasra rakott gerendák túlsó oldalán harsant fel a diadalkiáltás. A junkereket szétmorzsolták, menekülésre kényszerítették, visszanyomták. A vörösgárdisták széjjeldobálták a gerendákat, feltörték az ajtókat, nekirontottak a kapuknak és felkapaszkodtak rajta. A ha. talmas vaskapuk megremegtek és mindkét szárnyuk lassan engedett a nyomásnak. Mint az áradat, zúdultak be a forradalmi osztagok a palota belsejébe. Előttük a márványszobrokkal, festményekkel díszített lépcsőház, a fénylő, széles, fehér lépcső. A junkerek a lépcsőkorlátok mögül, felülről lőttek. Az oszlopok és szobrok közé bújtak, onnan tüzeltek a támadókra. Az ellenség szinte észrevétlenné vált, mintha sűrű erdőben lett volna. Csak váratlan, minden irányból jövő lövéseivel adott életjelt magáról. Most már óvatosan kellett előnyomulniok. Harcolva tisztították meg az egyik helyiséget a másik után a junkerektől. Körülbelül másfél óráig tartott a harc a palotában. Végre a forradalmi osztagok eljutottak abba a szobába is, ahol a miniszterek üléseztek. Az ajtónál junker-osztag állt, lövésre kész fegyverekkel. A vörösgárdisták lefegyverezték őket és behatoltak a szobába. Éjszaka két órakor letartóztatták a minisztereket és a Péter Pál-erődbe kísérték őket. Az Ideiglenes Kormányt megbuktatták. Petrográdon győzött a fegyveres felkelés. Lenin beszéde Október 26-án este 9 órakor a Szovjetek Kongresszusa a második ülését tartotta. A termet újra zsúfolásig megtöltötték a munkások, parasztok, katonák és tengerészek. Most is hallatszott a tenger morajához hasonló zaj, többezer ember beszélgetése. Ám egyszerre az egész termet tapsorkán és lelkes kiáltozás remegtette meg és minden szem egy irányba tekintet: a tribün felé. A tribünön ott állt az az ember, aki a győzelmes felkelés tervét előkészítette, a népet egybekovácsolta és győzelemre vitte: Lenin. Vele egy sorban munkatársai, hűséges barátai: Sztálin, Szverdlov, Dzerzsinszkij. Hosszú ideig nem szűnt az örömújjongás. Lenin sokáig nem kezdhette meg beszédét Végül csend lett. Lenin a legegyszerűbb nyelven beszélt, mindenki megértette. Szavaiban benne volt a legfontosabb, a leglényegesebb abból, ami történt. „Munkások és parasztok — a történelemben először — magukhoz ragadták a hatalmat. Most itehát teljesen át kell alakítani az országot és megteremteni saját szocialista rendünket.” Lenin beszélt az új hatalom előtt álló feladatokról és a még csak ezután legyőzendő nehézségekről. Mint mindig, most is úgy tűnt hallgatóinak, hogy nem egy ember hangját hallják, hanem az egész népét, mintha maga a nép szólalna meg Lenin hangján. A Kongresszus elhatározta, hogy nem indít vitát, mert az idő sürget. Sok munka várt rájuk! A kongressus három rendeletet fogadott el egymásután, a győztes nép első három törvényét. „A munkásokhoz, katonákhoz es parasztokhoz!” intézett felhívásban a Szovjetek Kongresszusa kihirdette, hogy ezentúl maga a nép kormányozza országát, az általa választott szovjetek útján. A békedekrétumban a Szovjetek Kongreszszusa felhívta a világ minden népét, hogy vessenek véget a hódító háborúnak, melyet kormányaik és a kapitalisták indítottak. A Szovjetek Kongresszusa átadta az ország minden földjét azoknak, akik megművelik: ez volt a földről szóló rendelet. Miután megszavazták az első három törvényt, megválasztották az új szovjet kormányt. Először azokat választották a kormányba, akik a felkelést irányították, akik felszabadították és a szocializmus útjára vezették a népet: Lenint és Sztálint. így született meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tüzében a Szovjethatalom — a dolgozók hatalma, a világ első munkásparaszt kormánya. A Péter-Pál erődben Roham A Nagy Októberi Szocialista Forradalom szellemében 1952. novemSer 9. 3
