Szabad Földműves, 1951. július-december (2. évfolyam, 26-52. szám)

1951-09-02 / 35. szám

7 1951. szeptember Ž: MÉHÉSZETÜNK Hogyan és mikor teleljük be a kétanyás családokat? Betelelésnél az összes lépet elhúzzuk a Hannemann rácstól, azután a rács fe­löli lépeknél kezdve egyenként meg­emelgetjük: amelyik nagyon súlyos, az valószínűleg lepecsételt és tele van mézzel, azért ezt kiemeljük és ha meg­győződtünk róla, hogy csakugyan tele van, akkor ezt mindjárt a Hannemann­­rács mellé tesszük. Amikor már 4 ilyen teljes mézeslépet egymásmellé tettünk a rács mellé, akkor a háromnegyedes vagy félig meghordottakból teszünk, mondjuk 4—6 darabot a teljesek mellé, majd ezek után, ha van még fiasításos lép, akkor ezeket tesszük és ezek után az üreseket. Ezzel a betelelés készen is van. Lehetséges azonban, hogy még a méz­elvételnél az anyarács mellé visszatett teljes mézeslép érintetlenül van a he­lyén, nem ettek a méhek belőle semmit sem, akkor ezek ott is maradnak tele­léskor, csak a félig meghordottakat hordjuk a teltek mellé, majd a fiasítást üres lépekkel eszközöljük. Az őszi vásárlás mindig kétséges, mert habár van bőven élete a családnak, ma­ga a lakás célszerűsége oka lehet a rossz termésnek. Más méretű, megfelelő la­kásba való áttelepítésről pedig, — az ősz folyamán — már szó sem lehet. A méhek szállítását lehetőleg olyan Időben kell megejteni, mikor a szállí­tást követő napokon kirepülhetnek és ki is tisztulhatnak, legkésőbb tehát októ­ber elejéig. Ha a szállítás közelből tör­ténik, nehogy a méhek visszarepüljenek a régi helyükre, változtassuk el a kijáró nyílás környékét színes papírszeletek­kel. így a méhek a szállítás után is az új helyen megmaradnak. Ha ideiglenes ládában, gyámolban A betelelésnél azért tesszük a négy teljes mézeslépet a Hannemann-rács mellé mind a két oldalra, mert a méh­családok maguk is oda szokták hordani a téli mézet, t. i. ott húzódnak össze, vagyis az egyik család az anya (Hanne­­mann)-rács bal oldalához, a másik pedig a jobb oldalához húzódik, hogy így egymást melegítsék. Természetesen a teljes mézeslépek közé felet s a felek közé üres lépet nem szabad tenni. Ha van befedett mézeslépünk, akkor min­dig ezeket adjuk be télire a családok­nak, nem pedig nyitottat. Abban az esetben pedig, ha gyengék volnának a családok, illetve rajok, ak­kor az egyik végén a válaszfalat egé­szen betoljuk a kijárónyílásig és ezzel a válaszfallal szemben a Hannemann-rá­­csot tesszük ugyancsak a kijárónyi­­lásnak egészen a másik végéig, s most már ez a gyenge család a válaszfal és a Hannemann-rács közé van szorítva, míg a másik gyönge család pedig a válaszfal és az anyanevelő között van elhelyezve, történt a szállítás, addig is míg átrakjuk a családot rendes kaptárba, úgy állít­suk helyre, hogy a láda kijáró nyílása egy síkban és egy irányban legyen a helyére állítandó kaptár kijárójával. A vásárolt családokat lehetőleg ne méhesben összeszorítva, hanem a sza­badban egymástól 2—3 méternyire he­lyezzük el s azok felállításánál használ­junk vízimértéket. Ha pedig bármely ok miatt megkés­tünk a szállítással és oly hidegre vált az idő, hogy a szállítás után nem remél­hetjük a méhek tisztuló kirepülését, jobb, ha tavaszra hagyjuk azok szállítá­sát. szintén a kijáró nyílással szemben. Fen­ti eljárásnál a kaptár közepén a két csa­lád között marad egy üres hézag, amit kitömünk ronggyal, papírral, vagy szal­mával. Amikor azután tavasszal a csa­ládok fejlődnek, mindig a kaptár közepe felé bővítünk, míg végre a két család egymásmellé jut és most már a Hanne­mann-rács, mint válaszfal középre ke­rül a két válaszfal pedig a kaptár végé­re és az anyanevelő szintén a helyére jut. Az anyanevelőben pedig úgy telelte­tünk, hogy a két belső lép legyen teljes, míg a kijáró nyílás mellett lévő lépben, csak a belső oldalon legyen méz. Vannak esztendők, amikor a száraz­ság miatt alig van nyári hordás. A méh­családok ilyenkor annyira legyengül­nek. hogy a mézkamrában azért van egy két méh, hogy a lépeket megóvják a molyoktól. Ha ilyen szárazságban nincs már kilátás nagyobb hordásra, akkor a méhész augusztus vége felé vagy szeptember elején szedje ki a mézkamrából az összes lépet, a méheket hajtsa le a fészekbe és a mézkamrát zárja el teljesen, hogy oda a méhek föl ne mehessenek. A fekvő kaptáraknái szintén szűkebbre kell venni a kaptár belsejét. Ezzel azt érjük el, hogy azt a Megesik, hogy sok a kicsit meghor­dott lép, vagy egyáltalában nincs is tel­jes mézeslép. Már pedig az a fontos, hogy a családok teljes mézeslépekre le­gyenek terelve Ilyen esetben azt csinál­juk, hogy azokat a mézes lépeket, ame­lyekben több van telelésnél, berakjuk a fészekbe a többi befedett dirib-darab mézeslépek közé, befedett sejtjeit pedig a sejtnyitó villával felnyitjuk és ha álló vagy rakodó a raktár, akkor minden este felteszünk belőle két-három dara-Mikor cseréljük ki az öreg anyákat a fiatalokkal Ha a méhésznek már 3—4 családja van, rendezkedjék be tartalékanya ne­velésére is. Mindig annyi tartalékanyát neveltessen, hogy az állományának fe­lénél az anyákat minden évben kicse­rélhesse. Ha az anyákat előbb nem cse­réltük volna ki, akkor szeplembr máso­dik felében feltétlen ki kell cserélnünk ősszel. Az anyaneve}# kis családokat felhasználhatja a méhész gyönge csalá­dok felerősítésére, vagy összeegyesíthet három-négyet is és lesz belőle egy raj­nak megfelelő család. Késő ősszel, amikor már hűvösek vannak, az anyásításnál az anyát annál a családnál, amelyhez adjuk, egészen a méhcsomóba tegyük be, ahol a műlép­­pel leragasztott anyag először is meleg­ben -lesz, másodszor pedig a méhek ki tudják engedni, mert amikor már hűvös az idő, a fészekből a méhek nem men­nek hátra, vaev akárhová is az anyát kiengedni. kevés mézet, amit a méhek behordanak, nem raktározzák szanaszét, hanem job­ban összehordják a lépbe s így a betele­­léshez egész keret mézeslépet kapunk, ami igen fontos Ezenkívül mézet is többet gyűjtenek, mert nem kell a viaszmolyok ellen az egész mézkamrát őrizni és a kaptár melegének fönntar­tásához sem kell annyi méhnek otthon maradnia. Végül pedig a méhek is job­ban érzik magukat az összébbszoritntt térben, mint bő területen szanaszét lé­zengve. E műveletet — hogy a rablást elő ne idézzük — csak este felé csinál­juk. bot a Hannemann rács fölé a mézkam­rába, ha pedig fekvő, akkor a kaptár va­lamelyik végére mindaddig, amíg csak a dirib-darab mézeslépekből a fészekbe be nem hordták a mézet. A fekvő kap­­táraknál úgy rakjuk a végébe a többi léptől távol, hogy 15—20 cm. üres hé­zag legyen a kaptárban lévő és a beteg egy-két darab mézeslépek között, amelyből aztán a mézet áthordják a fé­szekbe, miáltal a felek teljesek lesznek; ezek a teleléshez igen fontosak. A méhek őszi vásárlása és szállítása A méhek lehajlása a mézkamrából vagy összébb­szorítása a fészekbe Mit csináljunk össze! betelelésnél a dirib-darab mézeslépekkel ? «Illlllllllllllllillllll.......IIIIM.......Ili.........Illlllllllllllllllllllllllllll........Ili...........II.......Illllllllllllllllllllllllllllllllll..........Illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll............I.......Illlllllllllllllllllllllllllllll..........I.......Illllllllllllllllll.......I.......................MIHMI.........IIIMMIIIIIIIIIIIIII..........IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIUIIIIIIIIIIIIII...............................................................................................Illlllllll............IMI Illés Béla: cseri ш A múlt nyáron Sopronban néhány napot töltöttem egy kínai diákkal, aki négy esztendőn keresztül harcolt volt népe szabadságáért. Oroszul beszélget­tünk. Kínai barátom könyvből tanulta az orosz nyelvet. Jól megtanulta, sőt túlságosan jól: mondatai olyan szabá­lyosak voltak, mint egy nyelvtankönyv példái. Karcsú fiú a kínai elvtárs, sőt. talán sovány. Nagyon hálltszavú. A szeme: együttlétünk első napján azt hittem az őz szelídsége világol benne. De másodnap már tudtam, hogy kínai barátom szeméből egy oroszlán nyu­galma néz rám. A legizgalmasabb kér­désekről (amelyekről én csak táncol­va tudtam volna szólni) ö végtelen nyugalommal, sőt bizonyos szárazság­gal beszélt. Fukarkodott a jelzőkkel. Mintha csak veszélyes mérget kiszol­gáló gyógyszerész lenne, gondosan mérlegelte szavait, nehogy egy tized­­milligrammal többet vagy kevesebbet mondjon az igazságnál. Aki először hallotta beszélni, kissé unatkozott. Aki másodszor hallotta, feszült figyelem­mel követte minden szavát. Aki har­madszor hallotta, az lelkesedett érte. Csak búcsúzáskor vallotta be nekem, hogy közel két éven át (huszonégy éves korától huszonhárom éves korá­ig) ezredparancsnok volt. A történetet, amelyet szeretnék az ö szavaival elmondani, emlékül adta ne­kem. Ezt úgy kell érteni, hogy amikor utoljára vacsoráztunk együtt és én va­csora után emlékül neki adtam töltő■ toliamat és egyik, (harcteret járt) pi­pámat, ö egy ideig gondolkozott és csak azután szólalt meg: — Én is adok neked emléket. Egy történetet. Ez a tiéd! Senki másnak nem fogom elmondani. — Scmghájtól délre az amerikaiak tüzérséget, tizenöt és félcentiméteres ágyúkat tettek partra. A hajóra, ame­lyik a tüzérséget hozta, Csang-Kai-Sek zászlaja volt kitűzve, tehát a nemzet­­\özi jog értelmében Csang-Kai-Sek ha­jójának számított. De a hajó parancs­noka amerikai volt és amerikai legény­ség állott a hajó ágyúi mögött. A hajó ugyanis hadihajó volt — páncélos cir­káló. Becslésünk szerint hét és félezer tonnás. Ezen a cirkálón csak a kulik voltak kínaiak, akik a nehéz és piszkos munkát végezték, akik súroltak és ke­féltek, akik a kazánt fűtötték. — Csang-Kai-Sek katonái az ameri­kaiaktól kapott ágyúkat azonnal ránk­szegezték. Az ágyúkon, mint későbben megállapítottuk, az volt olvasható, hogy tizennyolc kilométer távolságra lehet lőni velük. Csang-Kai-Sek tüzér­sége tehát biztosra vette, hogy az új ágyúkkal szétlőheti a mi állásainkat, amelyeket tőlük tizenhárom-tizennégy kilométernyire húzódtak. Tévedtek. A gránátok csak tizenkét kilométernyire repültek. Messze a mi diósaink előtt robbantak föl. — Két nappal azután, hogy az ame­­rakaiak partra tették ágyúikat, mi ro­hammal elfoglaltuk Csang-Kai-Sek csapatainak állásait. Az amerikai ágyúk a mi kezünkbe kerültek. Parancs­nokunk elhatározta, hogy lőni fogja velük a hajót, amelyik a parttól min­tegy húsz kilométernyire állott és ne­héztüzérségével támogatta Csano-Kai- Sek csapatait. A hajó harcmodora el­árulta, hogy amerikaiak vannak rajta. Az amerikaiak csak akkor harcolnak, ha az ö ágyúik tüze eléri az ellensé­get, de ők maguk lőtávolon vannak. Az amerikaiak úgy tudták , hogy a part­­raszállott ágyúk csak tizennyolc kilo­méternyire visznek, őket nem érhetik el, tehát nyugodtan, minden veszély nélkül hösködhetnek. — Parancsnokunk a zsákmányolt ágyúkkal célbavette az amerikai hajót. Mi figyelmeztettük öt, hogy az ágyú — a gyári jelzés szerint — nem visz a hajóig, dp ő a figyelmeztetésre ezt vá­laszolta: sohase higyetek az amerika­iaknak! Az első lövést maga a parancs­nok — egy bányászból lett, fehér­hajú vezérőrnagy — adta le. Kiderült, hogy igaza volt. A gránát elérte a tő­lünk húsz kilométernyire álló ameri­kai hajót. Ez minket nagyon megle­pett. Az amerikaikat még jobban. Min­ket a meglepetés arra ösztökélt, hogy minél gyorsabban tüzeljünk, az ameri­kaiakat pedig megbénította a váratlan tűz. Mire eszükbe jutott, hogy jó lesz tovább állni, már késő volt. Az ameri­kai ágyúkkal felgyújtottuk, szétlőttük, elsüllyesztettük az amerikai hajót. — Amíg tüzeltünk, nem vitatkoz­tunk. Senkit sem érdekelt, hogy mi az oka annak, hogy azok az ágyúk, ame­lyek Csang-Kai-Sek tüzéreinek kezében csak tizenkét kilométernyire vittek, ha mi kezeljük őket — húsz kilométer­nyire hordanak. De amikor az ameri­kai hajó elsüllyedt, sokáig vitatkoztunk erről a kérdésről. Elfogadható magya­rázatot nem találtunk. A tény nyilván­való volt — meg kellett elégednünk a ténnyel. De tüzéreink oldalát természe­tesen furdalta a kíváncsiság: mi okoz­ta a csodát? Lehet, hogy azóta me­gállapították. mi történt. Én nem tu­rm, mert másnap egy ütközetben szu­ronydöfést kaptam és amikor kigyó­gyultam, más ezredhez vezényeltek. Ezért a folytatást nem ismerem. De arra emlékszem, hogy tábornokunk na­gyon leszidta azokat, kiknek örömét elrontotta az a körülmény, hogy a cso­­t da okait nem tudták megtalálni. — Ezt nevezitek ti csodának? — kér- * dezte haragosan. — Mire kinő a böl­­cseség fogatok, láttok ti még olyan csodát is, amelyhez képest ez, amin itt rágódtok, hétköznapi, unalmas apróság. Rövidesen be fogjuk bizonyítani az amerikaiaknak, hogy a mi kezünkben kétszer kettő nem négy, hanem nyolc, tizenkettő, száz ... — és azt is be fogjuk bizonyítani, hogy a dollár csak_ ott csodafegyver, ahol akad olyan sza­már, aki fél tőle, vagy akad olyan ku­tya, aki eladja magát érte. Most pedig hagyjátok a csodát, menjetek aludni! — Ez valóban így történt? — kér­deztem. Kínai barátom a fejével igent intett. Szégyenkezve feltettem a második kér­dést: — És mivel tudod megmagyarázni ezt a csodát? — A csodát? A gyárból kikerült új­­donat-új ágyúk - majd mindig - rosz­­szabbul, rövidebbre lőnek, mint ahogy kötelességük lenne. Pár lövés után — tudják kötelességüket. Lehet, hogy er­ről volt szó. De lehet, hogy másról. Árról, hogy a tüzérek az amerikaiaktól tanultak lőni, tehát rosszul lőttek. De az is lehet, hogy a tüzérek ráeszméltek arra, hogy ők is kínaiak... Fontos, hogy mire az ágyúk kitanulták a mestersé­get, már a mi kezünkben voltak, — és lesznek is mindig. Fontos, hogy elsül­­lyeszettük az amerikaiakat és még en­nél is fontosabb, hogy a mi kezünkben a kétszer kettőből tíz lesz, száz, ezer, millió — mondotta a kínai ezredes egy­szerűen, majdnem szárazon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom