Szabad Földműves, 1951. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1951-01-07 / 1. szám
12 GzßJkid Шс1мй?е£ _ ^1951. január T. KÉT MAJOR REGÉNYE Irta: MIKSZÁTH KÁLMÁN Biz a szegény Gyuri odavan. Ott feksz к a bundán az eszterhaj alatt, már félig a síré. Sápadt arcán kerek piros foltok vannak: Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az Ínye is akár a rózsa. — Rossz jel — mondják az ápolóaszszonyok, kik ilyenkor tele vannak szóval, tanáccsal. Itt van ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a gyermekeknek. Szerelem lesz az oka, ha meghal... Hanem valami nagy öröm még tán segíthetne. — Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri... Megteszem a kedvedért. Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a fekete major juhásza előtt. Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek, észre se vettem ... nem akartam észrevenni. No de most már ne búsulj, nem ellenzem tovább, megkérem a kezét. Az aszkóros legény arcán mosoly jelen meg, gyönge, bágyadt. Fejét fölemeli s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is ú j volt valaha és virágos ... — Még ma. Ugy-e még ma, édes apám? — M’helyt a nyájat kihajtom az „Ordasába, ott rábízom addig a bojtárra, míg én elszaladok a fekete majorba. A beteg hálás szemeket vet az öregre s emlélázva kérdi: — Mikor kerül kend vissza, apám uram? — Naplemente táján... valamivel előbb, mint egyébkor. — Nehéz lesz kivárni! — sóhajtja a fiú. — Hanem egyre kérem; van a Borisba apjának négy csengője ... ösmerem a hangjukat... ha jól végezte а dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam. — Úgy lesz, fiam. — Attól a csengetyű-szótul, érzem, meggyógyulok. — Hallani fogod, édes fiam. A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh — bolondság, a közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől a fű javát, ebből aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség. Délben zörgetett be a fekete major ablakán. — Hallod-e, öreg fickó, Marci! Én vagyok itt, a veres major juhásza, én, Koppantyú Demeter. Egy virágért jöttem. — No hát gyere be, ha már itt vagy! — Adod a lányt? Mi? — Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatcdat. — Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak. — Hát nem halt meg? — Hiszen nem is beteg, csak gyenge. — Azt mondják száraz betegségbe esett. — Hazudnak!, — mondá Koppantvú Demeter mogorván. — Ped'g tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoki k. A vörös major juhásza fölkacagott, de bizony erőltetve tette. — Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem? — Nem adom, míg meg nem látom az ábrázutodat. te kevély kutya! — Gvere te ki! — Nem megyek. Én nem alázom meg magam. — No hát akkor itt várlak meg. Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei, mit dönvnek a mAhek, mikor azt sárga h* 1- met v'szik a csápjaikon . ., és nézte az isten tehénkéit, a mint kijönnek a rögök alul sütkérezni a napra Mégis csak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogv örül a természet! M nden élet élűiről kezdődik benne! Csők az az egv sorvad. Fölugrott indulatosan, az ablakhoz m°nt s újra megzörgette. — Hát jól van no!... bemegyek hozzád! Megnyomta a pitvar kilincsét, bement. A fekete major juhásza mereven az arcába nézett. Bizony össze-vissza volt az karcolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arcon semmi kevélység, semmi gőg; a veres major juhásza meg volt törve. — Hát jól van no! — mondá a fekete major juhásza. — Odaadom a leányt, Isten neki... legyen a tietek. Ö is bele fog egyezni. — Hofv tudod? — Az ó arcát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is Koppantyu! A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja nevét kiáltotta, de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba. — Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni... Itt a nyomok a homokban. Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felöl hatalmas süldő nyúl szaladt egyenesen feléjük, s aztán, mintha az útjukat szelné keresztül, az özvegy Gálné lucernása felé vágott rézsút. — Rossz jel! — mondá a veres major juhásza. — Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében. De Borcsa nem volt ott, csak a kendője! Az a galyba akadhatott meg... Mégis különös dolog, hogy othagyta! Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási tulipán nyílt volna ki a buja fü között, éppen úgy piroslott messziről valami. Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt... Az atyja megdöbbenve kérdé: — Miért húzta ez le a csizmáját? ... Talán a lábát szorította, vagy talán ... A vén Koppantyú Demeter kiegészítette a sötét gondolatot. — Vagy talán nem akarta magával vinni oda ... oda, a hova ment... A fekete major juhásza lehajtotta fejét és nem merte megkérdeni, hova érti. Szótlanul, megmeredve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem törődött velük, vígan locsogott tovább ... de nem fecsegett ki semmit. Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámáscsizmát az a szomorú szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak odafönn... Lábujjhegyen járnak a veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a szobában fekszik s figyel, hallgatózik. „Jaj, a juhok jönnek!“ Hiába magyarázzák neki az öregaszszonyok, hogy még nincsen este, minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel szórja a nap fényét. — De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út, érkezik-e a nyáj? — Hallom a csengőket... — suttogja, — hallom, hallom .. . A csengetvük mindig közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák robaját is hallja A négy selyemürü vígan ugrándnzik a nyáj eiőtt... Behúnyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje; még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés. Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel ez egyetlen csengő. A négy vezérürü nyakán nincsen semmi. — Csakhogy megjöttél, öreg Koppan-, tyú! Kedvetlenül dobja le magáról a bundát. — Megjöttem, de nem szólnak a csengők. hogy a hangjuktól a fiam meggyógyuljon. — Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben s meg is gyógyult tőle! CSAVAROS SÓSOH:------------I Én meg a Hajai Berci No ezt hallgassák meg, ha van idejük: de mielőtt elkezdem, boldog újévet kívánok minden jó komámnak szerte az országban, hogy el ne felejtsem. Az úgy volt, hogy karácsony előtt két nappal meg voltunk híjva Ilalasiékhoz disznótorra. Mi érkeztünk oda elsőnek Katival, meg'ttunk két pohár szilvóriumet, beszélgettünk a háziakkal s figyeltük a szagokat, amiket szinte harapni lehetett, olyan jóízűek voltak. Hát egyszer csak megzörgetik az ajtót — No a vendegek — mondom. S már tolja is be a képit egy bárányfcőrsüveges ember. Nem ismertem, úgylátszik nem volt falunkból5. Az volt rajta a legkülönösebb, hogy olyan szomorú képe volt, amilyen rendes embernek meg a saját temetésin sincsen. — Hajaj — mondta szomorúan Halasi Miska. — örülünk, hogy látjuk, Berci bácsi. — Mert ez a Hajaj Berci a szomszéd megyéből — súgta a fülembe Ilalasiné. — Miért? — kérdeztem. Márminthogy mér van olyan furcsa neve, hogy Hajaj Berci, de Halasiné nem tudott felelni, mert már ott is állt előttünk Hajaj Berci bácsi. — Hajaj — tolta hátra a báránybőrsüvegit. — Esik az cső. — Elállt már — nézett ki az ablakon Halasiné. — Hajaj — sóhajtotta Berci bácsi. — Elállt az eső. Avval leült a búbos mellé s elkezdett szaglászni. — Hajaj — mondta — csak nem disznótorra készültök? — Debizonv arra — mondta Halasi Miska. — Része legyen benne Berci bácsinak is. Szeretettel látjuk. — Hajaj — sóhajtotta keserűen Berci bácsi. Aztán elmondta, hogy úgy került ide, hogy egy kis dolga volt itt a faluba hajaj. oszt gondolta megnézi mán mit csinál az ő kedves Miska öccse hajaj, ha mán itt van haj?j, de azt nem gondolta, hegy pont egy disznótorra csöppen be ha ja jaj. Berci bácsi beszippantotta a csigalevesnek azt a mennyei jószagát, osztán azt mondta: — Nehéz az élet. Mi van azokkal a szegény gyerekekkel? Abban a percben lenyomták a kilincset, oszt éppen az egyik Halasi-gyerek jött be, a Rozika. Nem látszott az bizony szegénynek. Szép új ruha volt rajta, majd kicsattant az arca egészségtől s nevetve csókolta meg a szüleit. — Mi van veled, te szegény? — kérdezte Berci bácsi. — Velem, Berci bátyám? — mosolygott Rozika. — Tanítóképzőbe járok. Jövőre már tanítani fogok ... Berci bátyám kivette a pipát a szájából, keserűen nézett Rozikára. — Ja, te! Te! Neked mindig szerencséd volt igaz-e! De mi van avval a szegény vejeddel. Emlékszem, négy esztendeig cselédkedett Barkányinál oszt nem kapott egy vasat sei úgy kellett kiperelni... Biztos kínlódik most is, hajaj • •. — Mindjárt itt lesz — mondta Halasi M<ska. Mit tesz a véletlen, azt teszi, hogy abban a percben beállít a vő. Kovács Jani, feleségestül. Nagyon vidámaknak látszottak mindketten. — Hát ez mi? — nézett Berci bácsi. — Traktor;sta... — mosolygott Halasi Peti is a katonafiú. — Erre vagyok a legbüszkébb — mondta Halasi Miska. Avval asztalhoz ültünk. Repkedett a beszéd ide-oda az asztal felett, jóízű volt a beszélgetés. Hanem egyszerre csak hallom Berci bácsi dörmögö hangját: — Hajaj, nehéz az élet. Az volt a jó, hogy nem Ügyelt senki a Berci bácsi ká~ogására, el toltak foglalva az emberek a jó finom cs’galevessel, meg egymással, örültek egymásnak a családtagok, örültek a szép boldog életüknek. De Berci bácsi nem a> az ember volt, akit csak úgy egyszereün lehetett észre nem venni. Megköszörülte a torkát, oszt azt mondta hangosan: — De jó kedvetek van! Az egész család ránézett Berci bácsira. Berci bácsi mán a káposztánál tartott, a kolbászt tömködíe éppen magába, ami nem volt egyszerű dolog, mert igen vastag kolbász volt s Berci bácsinak úgylátszik fogadalma volt, hogy kis darabot nem vesz a szájába. — Mi baj, Berci bácsi? — kérdezte Halasi Rozika. — Mi baj? — lihegte a nagy darab kolbász mögül Berci bácsi. — Hát nehéz. — A kolbász? — próbált neki segíteni Rozika, hogy meg ne fulladjon. — Dehogy. Az élet! Nem is szólt aztán többet a Hajaj Berci, csak tömte magába keserűen a kolbászokat. Akkor hoztam a hurkástálat: Ehun van a hurka, háromféle éppen, Azért hoztam be, hogy kóstolgassák szépenl Lássunk hozzá vígan, teljesült a vágyunk, Asztalunk terítve, együtt a családunk, Együnk jóízűen, boldog most a család, H’ába a csorog Truman, az a gálád! Szép jelenünk s jövőnk, elmúlt gond és bánat, Az életünk egyre jobb lesz és vidámabb! Tapsolt a család, Halasi Miska még meg is ölelgetett: — Nagy boldogság ez! Megvan a jó életünk, biztosítva van gyerekeink jövője együtt a család! Nagy dolog ez... S ez a húsoskáposzta is milyen jól Csak ... Csak ... — No? — Ez a Berci bácsi! Ennek mi baja lehet? — No majd én megnézem. — Sok gondja van bátyám? — kérdeztem tőle bizalmasan, szeretettel. — Hajaj! — nyelt majdnem egy rőfnyi véreshurkát. — Van! A fülem se látszik ki belőle! Hajaj! — S micsoda? — M'csodo? Hát várjál csak fiam ... Izé... Várjál csak. Micsoda is. Hamarjába nem is jut eszembe. — Maid én segítek. Anyagi nehézségek, úgyi? — Nekem? — düllesztette ki a mellit Berci bácsi. — Nekem fiam? Hajaj. Sose ment nekem ilyen jól, mint most, fiam. — Hát akkor... A család? — Ugyan már! — jött méregbe Berci bácsi. — A család? Azokbul csak örömem van nekem! Agronómns lesz a legidősebb f ambul ... Az úri világba fel se akarták venni az iskolába ... — Betegség? — Erlggy mán — csóválta a fejit Berci bácsi — soha életembe nem voltam én beteg... Hanem... Várj csak... K’meredt szemmel nézett rám. azt hittem, a torkán akadt a hurka. Aztán megölelt és megcsókolt. — De Berci bácsi... — pirultam el. — Semmi! Rikkantotta. — Nagy ember vagy te Csavaros fiam! Én meg micsoda marha voltam! — Mert. drága jó Eerci bácsi? . ~ Mert fiam ... hát azért, mert most jövök rá ... te vezettél rá ..., hogy én csak — megszokásból panaszkodtam! szatiart földműves * Sat väkiai Egységes földműves Szövetség és a Szlovákia) Szövetkezet) Tanács Hetilapja — Szerkesztőség ki?’ ' ivatal éá expedíció: Bratislava. Štúrova в— tele'on- f,ti.eJób szerkesztő Baglei János Riadia az O'áé' lap és könyvkiadó vá’lalat. Nyomja: Concordia nyomda Bratislava. Nár jovstania 41. 'rányit, puataüivatal B...tisi a i — bióítzetés rgy évre 100 Rés. léiéire 50 — Rés. A lap felmondliató minden év végén okt. elsejéig. Eng. sz.1760 OPJ Ba 2 1950, Si.
