Xántus János: Utazás Kalifornia déli részeiben / Pest, Lauffer, 1860. / Sz.Zs. 1440

III. A Kaliforniai félsziget

A KÉNESÖ-BÁNYA. 123 Shakspeare szerént „a jótett a rosz világban!" s melyekot — úgy hisszük eleinte — lehetetlen elérni a távolság miatt. A bányaigazgató egy térképet sziveskedett utóbb bemutatni, melyen az egész földalatti áskálás részletesen látható volt; a bánya valami földalatti városhoz hasonlít az egymást szegő, kanyargó tárnák, utczák és sikátorok sokaságánál fogva, s a ki elég vakmerő volna otthonos vezető nélkül e tömkeleget beútazni, Ariadne fonala nélkül csakugyan ki nem szabadulna. A bányászok természetesen az utczákat és sikátorokat szentjeik neveire keresztelték el, s oly hamar végére jutottak a kalendáriomnak, mint valamely város utczáinak keresztelésénél történni szokott. S igy kifogyván a szent nevekből, jelenleg a természettudományokat vették elő, s az uj utczákat holmi állatok neveire keresztelik, mint például „el Elefante", „el Cfiraffa", „el Orso", sat. Az olvasónak körülbelól fogalma leend az utczák kiterjedéséről és sokaságáról, ha tudtára adjuk, hogy minden 24 óra leforgása alatt 84 font gyertya fogyasztatik el a bányászok által. A bánya egy új fordúlata a bányászokhoz vezet. Egyikök magasan fölöttünk, egy vékony deszkaszálon áll, s a fölötte való üreget fúrja, hogy lőporral megtöltse és kilobbantsa. A sziklarepcsztés lőpor által felette veszélyesnek látszik, mindamellett árról biztosíttattam, hogy még sohasem lett áldozatja valamely bányász, s általában semmi szerencsétlenség sem történt, kivéve apró zúzásokat vagy égetéseket, melyek szintén csak a vigyázatlanság következményei voltak. Pedig én csakugyan fel nem foghatom, hogy képes egyensúlyát az ember oly vékony dcszkaszálon megtartani, mikor még a mellett erősen dolgozik és folyvást mozog. A bányászok, kik ekkép a sziklába lyukat fúrnak, munkájokat sajátságos nesszel kisérik, mely mintegy középhang a nyögés és sóhajtás közt, s melynek következtében, ezt mondták nekem, a munka könnyebben esik nekik. Mindezt tudva bár, mégis valahányszor egy 6—S főből álló munkás-csapat mellett elhaladtunk, kik mindnyájan ily különösen sohajtottak vagy nyögtek, oly benyomást tőn reám, hogy szánalom miatt csaknem könyek tolul • tak szemembe! IIa mégis valami ének lett volna, halottas nóta bár, könnyen megállkattam volna; de a kísérteties helyen a kísérteties alakok s a kísérteties nyögések és sohajtások, aztán a falba dugdosott faggyú gyertyák szintén kísérteties világa (mely épen elégséges volt, hogy a sötétség láthatóvá legyen), a Tartarust