Vojnich Oszkár: Hogyan vadásszunk veszélyes vadra. Idézet híres vadászok könyveiből / Budapest, Singer és Wolfner, 1914. / Sz.Zs. 1328

Második fejezet

63 gombokkal ilyen örömet okozzak Észak-Ugandában, el se gondoltam akkor, amikor itthon becsomagoltam egy marokravaló ilyen gombot! ... Az egész község gombra vágyakozott. Laroval megállapodtunk, hogy harmadmagával hozzám szegődnek és segédkeznek az elefántnyomozásban. Másnap reggel megindultam a karavánnal s amint este sátrat vertünk, egy kilométerre tőlem a Laro falujabeli férfinépség is tüzet rakott. Mert követtek csaknem valamennyien az elefántpecsenye reményében. Az első elefántcsordát pihenés közben láttam meg. Egyenesen felénk tartottak. Aganez, a shikarim csakhamar tisztában volt vele, hogy tehenek közelednek. Előszedtem a fényképező készüléket, de mielőtt a kellő közelségből fölvételt készíthettem volna, szétugrottak. Talán a szimatunkat vették? . . . A három nyomozó bari most gyors lépésben háromfele indult s csakhamar visszaérkeztek, jelentve, hogy rátaláltak az elefántokra a közeli bokrosban. Megközelítettük őket vagy 40—45 lépésre. Bokor mögé húzódva nézelődtünk Aganezzel, hogy van-e köztük érdemes bika. Az egyik anyatehén felénk lépdelt a borjával, hosszú ormányát ki-kinyujtva, átnyalábolta a lombokat, reggelizett. Shikarim suttogva jelezte, hogy tehenek. Olyan kedvező szelünk volt, hogy oda legelhettek volna egészen a közelünkbe, de valaminek a neszét vehették, talán oldalról a hátul maradt portereknek szimatja érte őket s odébb álltak oly nesztelenül, mint szellemek. Nem is hallottam a puha lépteiket. Bezzeg ha megriadnak a lövésre, reng a menekvő csorda lábai alatt a föld. Ezt is volt alkalmam hallani február 15-én. Már kezdtem únni a sok fáradságot. „Holnap nem megyek ki reggel, kiküldünk három nyomozót s készenlétben várunk a táborban", mondtam február 14-én este. Meleg völgykatlanban, de az elefántvidék szívében állt a sátram, kívülem ott volt az egész tábor, 45 porter