Vojnich Oszkár: A kelet-indiai szigetcsoporton. Uti jegyzetek képekkel / Budapest, Singer és Wolfner, 1913. / Sz.Zs. 1334

VI. Fejezet. Sumatra

216 áron és amint a túloldalra érkeztünk, olyan vitézi mozdulatokat végeztek és olyan harcias hangon tárgyaltak, hogy rájok kellett szólnom és csak két embert hagytam a közelemben, akik ismerték a helyet. Alig tettünk 200 métert kis patak medrében, gyönyörűséges őserdő közepén ott feküdt az őserdők királya holtan és a majmok úgy huhogtak a nagy fákon, mintha ránk akarnának ijeszteni, pedig csak a korai napot köszöntötték, amely az ő számukra ismét életet hozott és fényes sugaraival mégegyszer rámosolygott a porba hullott óriásra. Az atjehi puskahordozóm az adott utasítás ellenére felhúzhatta a második fegyver ravaszát, mert amint odaérkeztünk a zsákmányhoz, elsült a kezében a cordite*, a fülem mellett ment el a golyó. így majdhogynem elmondhattuk, hogy egy elefánt és egy magyar! Ha az az elefánt nem fekszik előttem és ha nem olyan nagy az örömem, hogy szumatrai agyarast lőttem, az atjehi puskahordozómnak nehéz napja lett volna december 30-án; de a bocsánatrakészség nagy az emberben ilyen sikeres napokon, aztán remegett is a legény minden izében. A biwakból megindult a népvándorlás; úgy örült mindenki a sikeremnek és úgy köszönték, hogy megszabadítottam őket a kárttevő ellenségtől, hogy szívesen csináltam egy tucat felvételt az elefánttest körül pózoló társaságról és az altisztek, akik mindenben készséggel a segélyemre voltak, kaptak is már azóta a felvételekből. * A porral töltött töltények számóra készült fegyvert is corditenek szokás nevezni.