Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

A „faliczita"

— 52 — iudice, quam lex in codice." A postamester, a meg éppen azzal fenyeget, hogy az újságot csak másnap kézbesitteti. Ilyen előzmények után megindul a becsű szerinti eladás, a mi jó egy órát vesz igénybe, mert össze kell járni az egész vágásterületet, egyik kiszemelt fától a másikhoz. Mikor aztán meghallják a becsárt, csaknem hanyatt vágják magukat ijedtükben ; kérnek, könyörögnek, kunyorálnak, jajgatnak; de azért mégis csak megadják azt a sok drága pénzt, mert tapasztalásból tudják, hogy rögtön akadna másik gazdája annak a fának. Végre rákerül a sor a liczitára. Közel a tűzhöz jó magasan kiáll a földből egy sok száz évet ért elkorhadt fatuskó. Erre rááll a főerdész, hogy átlássa a köréje csődült nagy tömeget, s hogy ez jobban megértse az ő szavait, a melyek imigyen hangzanak: — Atyafiak! Figyeljen mindenki arra, a mit mondok. Pénzért hezitálunk, készpénz fizetés mellett, vagyis a kin rajtmarad egy fa, az annak az árát tartozik azonnal lefizetni a kasznár urnái. Ezenkívül minden fáért még külön tiz krajezár „tuskópénzt" is fizet. Mindenki annyi fát vegyen, a menynyivel megbir, azaz: a mennyit József-napig el is tud innen takarítani; mert a ki akkorra a fáját innen el nem hordja, az azt itt veszti a jövő télig s akkor is csak külön engedély mellett kaphatja ki. Azok, a kik sokat akarnak venni, hagyjanak másoknak is valamit, mert ugy is többen vannak itt együtt, mint a hány fát eladhatok. — Igaz, ugy van! hangzik a szegények kórusában. — Hadd jusson nekünk is!