Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

A szedegető

— 39 — vén garasa — nem az uradalmi erdőhivatalnál veszi meg, a mint ezt a megalkotott rend s a szigorú törvény kívánják, hanem engedve a kényszernek, összeszedegeti az erdő szemétdombján, a hol halomra rohadnak már évtizedek óta azok a lehullott kopasz faágak, a melyek az erdő sötétségében egy kis világosságért küzdve s a szükséges levegő után kapkodva, ebben a nagy élethalálharczban végre is a rövidet húzták : kimerültek, meghaltak és az ős anyaföld kebelére temetkeztek ? Vét ő valakinek azzal, ha az ilyen korhadt ágakat összeszedegeti ? Követ el talán bünt, ha azt a kis csomót, a mit belőlük kötelébe köt, el is viszi ?. . . Igaz, azt mondják, hogy az a sok lehullott faág, összevegyülve a még több levelessel, az erdő trágyájává rohad, s hizlalja azt a kövér fekete földet, a melyből az óriás fák az ég felé törtek; de ő azt nem hiszi el, hogy annak a dus televénynek, a melybe most is bokáig sülyed a lába, szüksége legyen a szaporodásra; azt meg már éppen nem hiszi el, hogy az megérezné, ha ő néha-néha elvisz belőle egy-egy keserves teréht. . . . És mégis: azok a könyörtelen erdőőrök, ha rajtérik, elveszik a kötelét, meg a rajta lévő rongyokat zálognak; az a szívtelen erdőtiszt pedig megbünteti érte ugy, mintha nem is szükségből, nem is kénytelenségből tette volna. És elkobozzák azt a kopott kötelet, s azt a rongyos kendőt; pedig egyik helyett se tud magának másikat szerezni. Pedig, jaj, csak most ne lássa meg senki, csak ma érhessen haza szerencsésen; ugy fog takarékoskodni ezzel a kis „gezemiczével", mintha csak