Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Erdőégés

. — 24 — Az erdőn gondtalanul sétáló, vagy gondatlanul működő ember elejt, vagy eldob egy már félig elhalt parányi szikrát, és folytatja az útját tovább. Csak a pipájából esett ki az a csekélyke taplódarab, a melybe az imént csiholta az illatos tüzet; vagy a már hivatását betöltött gyufát dobta el az útszélen; hiszen nincs lángja már, csak alig füstölög még. A mindent átlengő bőjtiszelek és a barátságos tavaszi napsugarak nemcsak a nagy tél sok havát tisztogatták el már teljesen, az erdő fái és bokrai közül is, hanem csörgőre szárították az ezek tövén halomra gyűlt sok tavalyi falevelet, a téli hó által lefektetett gazkórókat és hosszú fűszálakat, az öszszes avart, mely a földet vastagon takarva, az erdő fáinak és bokrainak védelmére és táplálására van rendeltetve. Itt-ott egy-egy levéltelen korai virág nyitja szirmait, a fák és cserjék rügyei dagadozni is csak alig kezdenek még s a fűszálak is alighogy tologatják ki gyenge kis tűiket az elhalt gizgaz közül. Az erdő nyári szinpompájának a nyomát se birjuk feltalálni s annak uralkodó zöld szine után most még hasztalan sóvárog a szem. De azért szép és méltóságos, azért kedves és kellemes az az Isten kertje most is: bűbájos nyelve beszédes mindig és nem néma most sem; s a ki birja ennek a kulcsát, a ki érti ezt a nyelvet, az nem hazátlan sehol, az talál otthont mindenütt, mert erdőt talál az egész világon . . . Itt, a hatalmas természet örök törvényei között és végtelen nyilvánulásainak közepette, vagyunk legközelebb az Istenhez s itt