Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Harmincz év múlva

r — 221 — lyondár, mely már akkor is itt volt és akkor is ilyen volt. És amott az előttem hosszan elnyúló osztagvonalon tul, a hol akkor sürüen nőtt ifjú fák ölelkeztek, azon a helyen, igen ott, ama kettős fa között, teritette le gyilkos golyóm azt a nemes állatot, melv ennek az erdőnek királya volt. Itt, ezen a ponton álltam, nekivetve a vállamat a tisztes fa derekának, hogy biztosabban czélozhassak. Késő őszszel történt a dolog; kora hajnalán egy olyan hideg'éjnek, melyet itt töltöttem el a mély falevelesben. A „bőgés" már végére járt, de azért még lehetett hallani ezt a hatalmas zenéjét az agancsároknak, mely minden másnál fenségesebb. Egész éjjel nem tudtam aludni miatta s különösen a hozzám legközelebbről fel-felhallatszó mély basszushang folytonos izgatottságban tartott már éjfél óta. S nemcsak ez a kihivó hang hallatszott minduntalan, már órák óta ugyanazon helyről, hanem a suták tomboló játéka és az agancsok zörgése is hallatszott folyvást. Oda közelednem nem lehetvén, várnom kellett a legnagyobb bizonytalanságban, hogy vájjon mikor és merre fognak arról a rigyető helyről a nappali tanyára távozni ? Felém jöttek. Még alig pitymallott, mikor a suták kiértek az osztagvonalra, a hol gyanutlanul szedegették a lehullott makkszemeket; de az a hatalmas bika még mindig ott ordított a sűrűben, a melyből csak nem akart kijönni. Néha megláttam egy pillanatra, de a lövést nem koczkáztathattam. A fogam vaczogott, a testem reszketett minden izében, ellepett a láz egé*