Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Megfagyva

— 212 — csak most látta be a nagy veszedelmet. Biztatta, bátorította a leányt, mozgatta és dörzsölte tagjait. Zsuzsika fájó mosolylyal tűrte, hálás szemekkel köszönte a legény fáradozásait. — Szeretlek . . . Imre . . . Meghalok ... Ez volt minden, a mit még mondani birt. •— Nem halsz meg, Zsuzsikám. Elviszlek haza. Hallod ? Haza viszlek . . . édes apádhoz ... a ki vár bennünket. És fölkapta a leányt és vitte; de sánta lába miatt a neki nagy terhet az árokból kivinni nem birta. Hasztalan volt minden kísérlet. Ő maga ki tudott mászni, de a leányt kivinnie nem lehetett. Mit tegyen ? Beletakargatta Zsuzsikát, ki időközben már öntudatát is elvesztette, az ő saját ruhájába, belelehelt a szájába és ébresztgette aző forró csókjaival. Nem, ő nem hagyja itt ezt a leányt, a ki most először életében mondotta neki, hogy szereti, a kit csak az imént ígért neki haldokló apja élettársul. . . . Meghal ő is vele együtt, de nem hagyja itt. És a halál, mely ott ült már mellette, nem eresztette el az ő második prédáját sem . . . Ott találták másnap, mikor az egész puszta népe keresni ment őket, mindkettőjüket szorosan egymás mellett, keményre fagyva, puha havon, fehér hótakaró alatt, egy nagy bükkfa lábánál. Annak a nagy fának a derekán pedig, a melynek tövénél meghaltak, egy nagy kereszt alatt ma is világosan olvasható, a mit akkor belevágtak; 1848. DEC. 30. És már erdő se fog ott állani, a mikor, századok múlva, a nép még mindig, mint most is, „Sudár Zsuzsi fája" nevet fog adni annak a hely-