Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Megfagyva

— 2o8 — bátor leány szemébe. Egész erővel kitört a vihar,, mire az erdő szélét elérte; szinte jól esett neki, hogy azok a százados fatömegek érezhető védelmet nyújtottak ellene. De azért sürüen hordta az apróra fagyott havat ott a fák között is, a melyeknek koronái csak ugy recsegtek-ropogtak. Alig birt lélekzetet venni. Az előbb még száraz avar immár fehér a hótól és szaporodik az a sok-sok millió hóparány észrevétlenül, de folytonosan az ösvényeken is, a melyeken neki mennie kell. Nincsott rajta kivül élőlénynek semmi nyoma semerre. A vad se mozdul meg ilyenkor az ő fekhelyén, hanem türi, hogy ám födje be a hó, mely hadd védje meg őket annyira-mennyire a szőrükön, tollazatúkon is keresztülhatoló hideg szél ellen, a mely zug-bug a fák koronáiban és fütyül, sivit a sudarak között. Önkénytelenül megáll a leány és hallgatózik és — megvillan benne a gondolat, hogy talán mégis jobb lenne innen még visszatérni a kolostorba, a hol oly szívesen marasztották. De nem, nem éri, nem érheti baj, mert neki haza kell mennie . . . Szegény beteg apja máris bizonyosan aggódik miatta . . . hátha még az egész éjjelen át elmaradna! Ösztönszerűleg vonta magán összébb a nagy gyapjukendőt és megindult újra — előre. Nemsokára uj neszt hallott. Mi lehet az? A vad „Séd" egyik vízesésének moraja, mely belevegyült a szél üvöltésébe és a fák kísérteties zúgásába. — Istenem! Talán csak nem félek most, mikor soha se féltem eddig semmitől ?! . . . Olyan furcsán, olyan borzalmasan hangzik az a vízesés