Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

A koczapuskás

— 142 — rezzen, ha egy dongó árnya villanik el mellette és eláll a lélegzete, ha egy gyik zörgeti meg mögötte a harasztot; mikor pedig csakugyan kiér eléje a gyanutlanul bandukoló ostoba tapsifüles, annyira erőt vett már rajta a láz, hogy vagy lövés nélkül ereszti át a vonalon, vagy pedig csak akkor süti ki utána vakon a puskáját, a mikor nálánál különb puskás lövése se találhatna czéljára. Nem is lőtt még a boldogtalan soha egy áiva bogarat se; de azért az az emésztő vadászláng ujult erővel lobog föl benne minden ujabb kudarcza után. Teljes az ő boldogsága már akkor is, ha valamely szomszédjával „közösen" lőhetett meg nagynéha valami vadacskát, a melyet magának is követel minden körülmény között; s meg is kapja mindig az ilyen zsákmányt, hogy jusson az ő nagy öröméből a társaságnak is. Szívesen czipeli a megszerzett nyulat naphosszat; a kocsi saraglyájába vagy a vadhordó zsákjába oda nem adná egy kincsért se. S talál magának ürügyet a félrevonulásra, hogy a sürü bokrok védelme alatt titkon, háboritlanul, csak pár perezre is gyönyörködhessék abban a nyúlban, a melyet ő teritett le, s a mely mindig szebb, nagyobb, különb a másénál. Milyen hosszú, milyen nagy és érdekes történetét tudja elmesélni annak az ő nyulának ! S nemcsak otthon, a hol az ő hőstettét nem látták, hanem, a legszeretetreméltóbb naivsággal, azok előtt is, kik tanúi, sőt közreműködői voltak az ő nyula „esetének." Hogyan látta ő azt meg, hogyan szaladt, mint vetett bukfenczet a lövése után, stb.; <