Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Vadászélet

- 135 — El ,yan állva a hosszú lővonal. Megszólal a vezető erdőőr sipja s hangzik vissza a másiké. A hajtók neszét nem hallani még, csend honol mindenütt. csak egy éhes harkály kopácsolja fejem fölött redves kérgét annak a százados cserfának, a melyhez az öreg Péter odaállított. Egyszer csak azonban: jó messze benn a sűrűben krákog a Mátyásmadár és csetteg a mindig éber és mindenre figyelő fekete rigó. Bizonyos, hogy róka koma, gyanús jeleket észlelvén odalenn, már hozza az irháját fölfelé. Vigyáznom kell nagyon, mert ő kigyelme már a hajtók első neszére megugrik s résen lévén, mindig korán oson át a lő vonalon, ha teheti. Füleimnek semmi hasznát se vehettem, tisztán csak a szemeimre vagyok utalva; mert a puha hó felfog minden neszt. Közel hozzám sült el az első lövés; oda mént a koma s nem én hozzám. Vájjon beszámolt-e a bundájával ? Tul a sarkon, közvetlen ezután, egy lövés, két lövés s megint egy duplázás. Ez se lehetett más, csak róka, mert a hajtókat még hallani se lehet. Ismét csend. Nemsokára már kivehetők a hajtók elmosódott füttyei. De mi az ? Óriás lármát csapnak a hajtók minden tilalom ellenére; s mintha határra szaladnának össze. Igen, visszatörtek közöttük, két helyen is, az őzek. Nincs az a sok hajtó, kik előreszorithatnák a megriadt őzeket oda, a hol előbb a lövéseket megneszelték; megvárják, mig a hajtók egészen a nyakukra érnek s ekkor törtetnek vissza oly erőszakkal, hogy nem egyszer még embert is ütnek le a lábáról. — No, ezek megmenekültek — mondja magának megelégedetten a főerdész.