Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Egy szalonkales

— 125 — Még több ilyen kérdés, ráillő felelet és hosszabb sikertelen parlamentirozás után csak az lett ennek a találkozásnak a vége, hogy az én legényem nem tágított, el kellett vele mennem a tanyájukra. Egy darabig még az ösvényen előre, s aztán derékszögben jobbra át mentünk, én elől, ő mögöttem — a „ Disznótanyához." Tisztában voltam azzal, hogy milyen forum elé kerülök ott; de hát üres zsebbel és tiszta lelkiismerettel, a mint voltam, nem volt mitől tartanom. Aztán meg ott volt István gazda, az én hatalmas pátronusom is. Mind közelebb értünk a tanya nagy tüzéhez, de a körülötte heverő alakokat kivenni nem birtam még, a mikor egészen mellettem egy hatalmas „megállj" hangzott és rezzentett meg igazán. •— Sebaj, pajtás! Ez volt a jelszó, mely utat nyitott nekünk befelé. De erre a neszre megnépesedett a tüz környéke. Az előbb fekvő alakok mind fölugráltak és fegyverükhöz kaptak. E közben odaértünk a világosságba. Az engem kisért legény jelentést tett, az egykedvűen ott pipázgató István gazda pedig formaszerüen bemutatott a komor haramiavezérnek. — Ez a főjágerhivatalból valóifiur; jó ember ez, nem bánt senkit; kár volt ebben a sötétben idefárasztani. — Nem kár, bátyám, mert hátha tud valami újságot. Aztán legalább mivelünk is eszik egyszer egy vacsorát. Ugy-e, ifiuram — fordult hozzám, hunyorítva azzal a fél szemével — nem evett még ilyen társaságban ? No, de csak nem fél tőlünk ?