Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481
A fogoly
— no — árnyék a napfénynyel és hűvös viz a forró porral váltakoznak. A délről hozzánk szabadult böjti szél a legsűrűbb bokrok közül is elvitte már a hó utolsó maradványát s a tavasz lehelete zöld szint varázsolt az erdőszéli bokrok déli oldalaira. Csalogató hívásuknak nem birunk ellentállni s leheveredünk oda melléjük, közéjük, a rétmenti bokor alá. Elmerengünk itt. Csak a közelünkben felhangzó nesz térit magunkhoz és juttat bennünket annak tudatára, hogy itt vagyunk a földön, a hol a napnak már az utolsó viszfényét is elnyelte a beköszöntött esthomály; s látjuk az égen a fénylő esthajnali csillagot. Az a mellettünk ismétlődő hang is az est szürkületét üdvözli; azt az időt, a melyhez élvei kötvék. — Csirlitt, csirlitt! — hangzik rövid időközökben. — Csi—ir, esi—ir! — szól rá mindannyiszor a válasz. Egymást kereső foglyok ezek, a melyek a nappali nyugalmukat biztosított sűrűből most törekszenek ki a rét tisztására, hol a kis csermely vizének suttogása az ő túláradó érzelmeikkel inkább van összhangban, mint a csalitos komor hallgatása. — Brrr! — kety, kety, kety. — Megtalálták egymást, szárnyra keltek s ott előttünk, künn a rét csupasz pázsitján szállnak le a földre és futnak az ér üde forrásvizéhez. Csak kettecskén vannak. A jóban-rosszban hűségesen összetartott csapat tehát feloszlott már; széthányta, párokra osztotta őket a tavasz érintésétől fölpezsdült vér; ugyanazon érzés, melyet az • JL