Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Horgászó czigányok

éles tüskékkel vannak tele s az izmos kis hal akkorákat vet magán, hogy az ügyetlen kezet igen érzékenyen megsértheti. Vannak azután halak, amelyek a horogra nem mennek, ilyenek a ponty meg a kárász. Ezekkel szemben Karus azt az elvet alkalmazta, hogy ha a hegy nem jön Mohamedhez, hát Mohamed mén el a hegyhez. Mivel a ponty és kárász, nem voltak hajlandók a mi horgainkra jönni, mi kerestük fel őket csendes otthonukban, a fekete káka hűvös rejtekeiben, a zöldben hullámzó csáté között és a vízitök széles, lapos levelei alatt. Erre való a tapogató, egy fűzfavesszőből font kas, mely felül és alul nyitott. A halász megfelelő fürdőkosztümben maga előtt viszi a tapogatót s alkalmas helyeken egyszerűen belenyomja a térdig vagy legfeljebb derékig érő vízbe, aztán a felső nyíláson belenyúl s mihamar kitapasztalja, hogy van-e szerencse vagy nincs. Ha van, akkor a beszorult hal zörgése csakhamar elárulja a sikert s a tapasztalt halász egy ügyes kanyarintással hatalmába ejti a megszorult zsákmányt. Amilyen primitív ez az eszköz, olyan sok halat lehet vele fogni vízinövényzettel sűrűbben benőtt helyeken, mert ilyen helyen a nagy hal sem óvatos és egész nyugodtan magára engedi borítani a tapogatót. Karus nagy mestere volt e szerszámoknak és 3—4 kilós pontyokat húzott elő néhanapján a rozoga fűzfakasból. Nagyszerűen értett a varsához is. Ez olyan rekesztőhálóféle, hasonlít a drótból font egérfogóhoz. A hal kényelmesen beúszik rajta, de kitalálni már nem bír és a háló rekesztékeibe szorul. Az meg pláne robinzoni, sőt vademberi mulatságszámba ment, mikor Karussal nekiállottunk a csíkászatnak. Ez a nemes sport egyszerűen abból áll, hogy a sportsman bizonyos mennyiségű iszapot a meder fenekéről egy rossz régi rostába merít s azt a vízben addig szapulja, amíg a megolvadt iszap ki nem fut belőle. Ami a rostában visszamaradt, az részben holmi giz-gaz, békateknő,. ebihal stb., részben pedig csík, amely nyugodtan hagyta -M 58 W- 4*