Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Vadlibák a Dunán

ismeretlen fogalom. Ott a veszélyt csak a királyi sas, meg a sebesszárnyú nemes sólyom képviselte, a földön pedig az éhes rozsomák és a kék róka leselkedett életük után. Az ember és az ő hosszú, füstölő szerszáma az idén kelt libuskák előtt csak a tapasztalt öregek elbeszélése nyomán ismeretes s ama néhány napnak benyomásaiból, amelyet a Tundráktól a szőke Duna partjáig megtett út igénybe vett. Szép volt ez az út, szép és tanulságos. Útjuk szédítő magasságban, hol komor puszták, hol kivilágított nagy városok fölött vezetett el s míg odafönn fütyülő szárnnyal úszott tova az ék-alakba verődött csapat, alulról az emberi élet zaja morajlott fel szaggatott hangokban. Egyformán nyugodtan folytatták légi útjukat, míg alattuk a háborgó tenger árja zúgott, vagy a hegyvidék fenyvesei sötétlettek s a völgyekből folyók és folyamok széles szalagja csillámlott elő. Egyformán nyugodtan zúgtak tovább, akár napsugár tűzött a mosolygó mezőkre, akár a komor éj borította palástját a földre. Ők a reszkető csillagfény mellett is keresetlen biztonsággal találják, meg útjokat az úttalan légóczeánon keresztül. Végre itt van a szőke Duna, a széles, hatalmas Duna. Partjain kövérek a vetések, medrének kellő közepén ott fehérlik a kavicsos zátony, biztos enyhelye a légi vándoroknak. Erdős szigetek tükröztetik magukat kaczéron a folyam vizében s a partokat is imitt-amott ligetek takarják; mindmegannyi búvóhelye az öregek által oly félve emlegetett vadásznak. Néhány napig tart a nyugtalan keresgélés, az ismerkedés időszaka, míg az újonnan érkezett vándorok kitanulják az egész nagy vidéket. Kitapasztalják a legdúsabb és a legbiztosabb legelőhelyeket, ahol a búza és a rozs már jól felbokrosodott, de tán még inkább a friss vetést, ahol mindegyik megrepedésig teleszedheti maggal a begyét. Kiismerik az alkalmas fürdőhelyeket, nyugodtabb pontjait a hatalmas -h 144 t*