Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Asszonyok a gáton

mihamar utói nem érhető távolból küld hozzánk vissza néhány szánakozó, gúnyolódó füttyöt. Végre a Duna közepén húzódó kőhányáshoz érünk. Ferkó, a kontraadmirális szorosan a kőhányás mellett kormányozza lefelé a csónakot és kikötésre alkalmas hely után kutat. Sietnünk kell, mert a nap már nyugvóra hanyatlik és tűzgolyója vérszínű tónusokban feslik széjjel az ég nyugati peremén. Ezrei a varjaknak szántják a levegőt és szanaszéjjel szórt csapatokban egyik a másik nyomában, szakadatlan lánczolatban vonulnak éjjeli szállásaik felé. Ferkó és segédcsapatai először is a leshelyek építéséhez látnak. Anyag van itt bőven, csak a kőhányás 10—20 kilós köveit kell egymásra rakni és készen áll a váracs, amelyben a türelmes lúdvadász megbujhatik. Ez ugyan fölötte gyenge födözet ahhoz, hogy a lúd éles szemét megcsalja, de némi szerencsével mégis sikerülhet. Mire a váracsok felépülnek, Ferkó lejebb viszi a ladikot vagy 200 lépéssel, hogy itt szemet ne szúrjon, aztán visszajön hozzám és leheveredik a kőgát aljában, hogy minél kevésbbé láthatóvá tegye magát. A puskások váracsaikba húzódnak és idején, mert a sötétség már sűrűsödni kezd s a partok felől már hallani az előőrsök halk gágogásait. Valahol a harmadik falu határában már egy negyedórával ezelőtt fölkerekedtek a vetésekről s most széles csatárlánczban közelednek a vizek birodalma felé. A nagyobb erővel föltámadt szellő mély sóhajtással járja be a tájnak minden zegét-zugát, mint valamely ébredő mozgalomnak első jele. Szinte látni vélem a váracsaikban látszólag nyugodtan guggoló hölgyeket, hogy milyen szenvedélyes türelmetlenséggel leshetik a történedőket. Mert hiába, az asszonynak mindenben elevenebb a temperamentuma és míg a mi lusta vérünk egyet mozdul, az övé már régen felforrott. Pedig ez a társaság, amelylyel ma nekem szerencsém van ezen a kőhányáson megosztozni, nem mindennapi -M 13 W- 4*