Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Az ősember

baritonja társult s végül Frndzsalkó szólalt a konczertbe vinnyogó diszkánt hangokon. Nyilván rókát hajtottak, vagy talán nyulat, amire abból következtettem, hogy már a hajtás eleje sűrű kanyarulatokban ment és Frndzsalkó éktelen sivalkodása, amelyben kitört mikor szemrekapta a menekülő vadat, egész rókára vallott. A következmények mihamar bizonyságot hoztak a dologba. Néhány perez múlva hallottam ősemberünk duplázó lövéseit s nemsokára megjelent az út kanyarulatánál ő maga is és farkánál fogva maga után húzta a zsákmányul ejtett rókát. Bezzeg volt ez hadd el hadd, mikor a nyomon előbukkant a három kopó és nagy üdvrivalgás között látott neki az eléjük vetett róka tépázásának. Végül az öreg Vezér rendes parancsoló pillantására a fiatalabbak félre állottak, ő maga pedig mint valami tudós doktor fogott hozzá a szakszerű vizsgálathoz. Végigropogtatta a deliquenst a farka végétől az orra hegyéig, aztán a róka bordáira fektetett füllel auskultálta a netáni szívműködést s amikor végre meggyőződött róla, hogy a komából csakugyan elszállt az elevenség, sőt már ama bizonyos fekete állatkák is kezdtek a bundájából hálátlan módon szanaszét ugrálni, akkor az öreg Vezér egy hirtelen mozdulattal a hátára vetette magát és a róka tetemén olyan hempergődzést vitt végbe, hogy szinte nevetséges volt látni. Ez az igazi kopótempó, amelynek emberi ész szerint nem találni semmi logikus magyarázatát. Valami ősi örökség lehet e szokás, valami atavisztikus visszaütés régen elmúlt elődökre és azok életszokásaira. Ezalatt a két fiatalabb eb újból besurrant a hajtásba és éles sivalkodásuk nemsokára jelezte, hogy újra nyomon vannak. Szomszédom visszaballagott állására és én soká elmerülve hallgattam a kopócsaholásnak a völgyből felhangzó zenéjét. Végül megoszlott a hajtás és világosan meg lehetett különböztetni az öreg Vezér csahintásaiból, hogy egymagá-H 113 «-«-