Gróf Széchenyi Béla keletázsiai utjának tudományos eredménye, 1877-1880. 2. köt. Budapest, Kilián, 1890-1897. 3 kötetben / Sz.Zs. 1411/2

ELSŐ RÉSZ - NEGYEDIK SZAKASZ. Tamul (dravida) tanulmányok - BEVEZETÉS

5 Bevezetés. rokonsági bizonyítékot, mert az a Tamulok, Japánok, Mandsuk valamint a Mongolok és Török-tatárok régibb nyelve szerint nem ősi, hanem árya-semi vagy semi-árya logica, a mely szerint a birtok megelőzi a birtokost (cf. in nomine Patris, páter-familias). Azok, a kik e logica lételét figyelembe nem vették, azt mondották, hogy a perzsa nyelv a peder-em, (apá-m) peder-et, (apá-d) peder-es (apja, T.-tat. ata-si)-féle birtokragozást a T.-tatár nyelvekből vette át. Hogy ennek éppen az ellenkezője áll, azt az ama logicán alapuló áryasémi nyelvtények mutatják, mint: sanserit manó-me dhriyate (elmé-m tartatik = el van foglalva), haste-sya karómig újabb mongol, yar-tu-ni kéniibi (mintegy kéz-be-je, tehát finnesen, kezébe teszem) ; görög, patír-mu; latin, pater mens; szláv, at'ets moy; arab, ab-uya — új mongol, abo-miiii, abo-ni stb. Hogy a germán nyelvekben s utánuk a legtöbb európai nyelvben a tam. enn-appan (az én apám) szerkezetnek megfelelőleg «mein Vater, my father, inon pere« stb. járja, csak azt mutatja, hogy e népek még a Hunok előtt turáni iskolába jártak a Cuoini-(Finn) és Török-féle népeknél. S így értem én az európai Tamulisták azon véleményét is, a mely szerint a Germánok valaha közösségben voltak a Tamulokkal, azaz éjszaki fajrokonaikkal ! Hogy régi nyelvünkben birtokragozás nem volt, mutatja a) az, hogy az én, te, ő a birtokragos szó előtt ragtalan áll (az én apám), ßJ a székely nyelvjárás szerint: miénk mellett, münk-é járja s a megszólításnál «édes anya ! (s nem édes anyám), édes apa ! (s nem édes apám)» stb. Atalában szomorú jelenség, midőn a turáni embert nem turáni ember akarja tanítani arra, a mit ő maga sem ismer. Valamint szomorú tény az is, hogy mi igazi turáni nép létünkre kapkodunk arab, perzsa, sőt sanserit, tehát csupa idegen fajú régibb nyelvek után (nem is említve az éjszaki Turánság semmit mondó nyelvecskéit), holott a mi még ma is élő sanscritunkról, a tanmlról, ha Gróf SZÉCHENYI BÉLA úr nem áldoz, valószínűleg ma sem tudnánk többet, mint a mi a M. Nyelvtudományi Közlemények egyik régibb füzetében van, a mely szerint a Tamulok nyelve nincs nyelvünkkel rokonságban. A mű 2-dik vagy szótári részében a számos, nemcsak kiszaggatott gyökök, hanem törzsek, ágak és képzetek azonosságából, a mi a rokonságnak mintegy folytonosságát mutatja, láthatni, hogy a tamul nyelv oly gyökök és képzeteknél ad kézzelfogható magyarázatot, a melyet az éjszaki Turánság nyelvei még kerékbe törő vallatás után sem adhatnak ; mert hiába, a Mandsuk szótárát nem lehet a szereveszett tunguz nyelvből kifejteni, a Mongolokét sem az általuk félnyelvűnek nevezett Buryatokéból, pedig ezek testvérnyelvek, sőt ez utóbbi nyelvjárás. Vagy mit lehetne arról tartani, a ki a görög nyelvet az albán-ból s a sanseritot az afghán nyelvből akarná kifejteni és tudós alapra fektetni, minthogy rokonok s a számnevekben még jobban, mint a magyar az éjszaki nyelvecskékre nézve ? Az elfogulatlan és független nyelvész tudja jól, hogy a magyar szókincs elemzésénél minő ellentétes utakat követtek. A csupa rimelésen és hanghasonlaton alapuló nyelvészkedést láthatja az olvasó a Magyar Nyelv Nagy Szótárában, a hol a szerzők nem fogadhatva el az éjszaki nyelvecskékből csupa csűrés-csavarás által kierőszakolt fura alakokat, inkább készek voltak fűhöz-fához kapkodni, idézve afrikai, amerikai nyelvekből, héberből, kínaiból, főképen az Osmanlik és Perzsák nyelvébe az iszlám által bevitt arab elemből, őstöröknek véve azt, s végre ráadásul az összes árya nyelvekből. Hát bizony ez nem nyelvészet, s én meg vagyok győződve, hogy ha a szerzők ismerik vala a Tamul-féle nyelvek közül legalább egynek szótárát, az elemzés és rokonság másképen nézne ki. A Tamul-féle nyelvek nem ismerése miatt van az, hogy az évek előtt hevenyében összeállítottam «Magyar-Mongol Párhuzam* -ban tett összevetések egy része ma nem állhat meg. Nagy baj a nyelvészetre nézve, hogy nem betüszámtan az, a mi szerintem azt teszi, hogy még ugyanazon egy nyelvben sem lehet valamely betűre nézve kivétel nélküli szabályt fölállítani. Ki merné például azt állítani, hogy a magyar gy nyelvhang a d-nek lágyulása, a mint a gyémánt (Diamant) idegen szón kivül, az eredetibb székely