Gróf Széchenyi Béla keletázsiai utjának tudományos eredménye, 1877-1880. 1. köt. Budapest, Kilián, 1890-1897. 3 kötetben / Sz.Zs. 1411/1

HARMADIK SZAKASZ A geologiai megfigyelések leírása és eredmé-nyei Lóczy Lajostól - HARMADIK RÉSZ. Az indó-khinai vagy hátsó-indiai hegylánczok

XVI. A Kin-sa-kiang melléke. 665 és a mészkő határa van, a mészkő kékesszürke calciteres, benne kövületek vannak, ezek közt a Schwager C. űrtől meghatározott Schwagerina craticnlifera, Müller, a mészkő carbonkorát bizonyítja. A diabas dykeokban nyomul a mészkőbe, mely az érintkezés közelében kevéssé kristályossá van átváltoztatva. A pontos észlelést nagyon megnehezítette az a körülmény, hogy a felszínt vörös agyag födi, különösen a diabason található fél vastagon. Mint a magyarországi trachytokon a nyirok, a jün-nan-i diabason is a vörös agyag fokozatosan átmegy az altalaj mállott kőzetébe. A diabasban 1 m. vastagságú üde, kékesfekete finomszemű telepek vannak; kőzetük sötét, szerpentines, palás diabas tufának bizonyult. A hágóról Nyu-ke felé ismét egy alluviális síkságra szálltunk alá; kelet felé a hegység fölött palás mészkő, phyllites mészkő és mállott chloritos agyagpala képezi a hegyoldalt, meredek nyugati a dőlésük. Alattuk az alluvium észak-déli irányú peremén, mintegy 4 km. hosszán végig egymáshoz közel számos hőforrás bugyog fel. A víz hőmérséklete mintegy 50 -55° C.; gázbuborékok szállnak fel a vízből; szaguk és ízük nincs e tiszta vizű thermáknak, de tetemes vastartalmukat hirdeti az a tetemes vasoxydhyratos bekérgezés, mely medenczéiket bevonta. E források gyógyfürdőkül is szolgálnak. Lang-kiung-szhien (Lang-csiung-hszien) felé nem járható a tavacskákkal borított mocsaras síkság, ezért az út a baloldali diabas-halmokon keresztül jut az említett várostól nevezhető medencze alsó végére. Innét egy szűk völgyben meredek esésben távozik a folyó a lang-kiung-i medenczéből a ta-li-fu-i tónak észak felé terjedő alluviális medenczéjébe. Az út e szorost követi, egész hosszán chlorit-csomós, tömör diabas, majd mandolaköves diabas, a szoros felső részében pedig diabas homokkő fordul elő.* A diabas-anyag tehát itt inkább tufás és réteges, mintsem eruptiv természetű; aprószemű és tömör, kovás, úgy nevezett regenerált porphyrtufa és tufás mészkonglomerát is előfordul a szorosban; a telepedést 45- -55°-os NyDNy-inak láttam. Leérve a Ta-li-hai vagy Ölil-haj síkjára, a tó pártjáig még mintegy 13 kilométernyi útat tettünk meg ezen. A folyó magas gátak közé van szorítva és magasabban folyik a környező síkságnál. Kövezett, széles út vezet keresztül a síkságnak számos helységén ; merev, szálkás törésű mészkő és palás porphyrit szolgáltatták az út kőlapját; a kőhidak is ilyen anyagból épültek. A síkság mindkét oldalán diabas látható; jobbfelől (nyugatra) egy magas gömbölyű tető emelkedik, sötét rétegei DNy-i dőlésűek; a lejtőket vastagon fedi a vörös agyag. A tónak északi végéhez érkezve, Ten-csuan (Teng-csuan-esou) városkánál egy alacsony sziklás hegyorron keresztül vezet az út; ezen a vörös agyagtakaró alatt diabas van, a nyugati hegylejtőről tömör, merev, sziklás törésű mészkő- és inetamorph palák származnak le. Innét pillantottuk meg a Ta-li-hai tavat, melynek tájképi pompáját, festői hegykörnyezetét és kulturális jelentőségét Marco-Polo-n kívül több újabbkori utazó is élénk színekkel ecsetelte. A tónak legavatottabb és szép illusztrácziókkal gazdagított leírását De la Grée és garnier-nek úgy nevezett franczia Mekong expeditiója szolgáltatta.* A Tali-hai, Teng-csuan-tól tekintve, élénken emlékeztetett engem a Balatonra; körülbelől csak felényi hosszú ugyan e tó, de egyenlő szélességű a mi Balatonunkkal; keleti partja sziklás, de alacsony halmok emelkednek ki vizéből. Nyugati peremén széles alluviális térség nyúlik végig; ebbe olvadnak bele a tó medenczéjét határoló hatalmas Czang-san (Tien-csang-san) hegységnek törmelék lejtői. A tó mellékének alluviumát egész hosszán végig gondosan mivelt vetések és különösen gyógynövények kertjei borítják. * Lásd a ii. kötet kőzettani részét; 125—128. sz. kőzet. ** Voyage d'exploration dans 1'Indo-Chine en 1866—68. Paris, 1873. Tome I, ii. et Atlas.