Szalbek György: Vadászok könyve / Hieover után. Pest, Számvald, 1854. / Sz.Zs. 1436

HATODIK FEJEZET

119 hogy nem fog újból azon hibába esni. Ön láthatta, hogy a korlát erős és hogy azon csak ugy mehet át, ha tisztán ugorja. Azt már emiitettem, miszerint korlátnak nem szabad a lovat sebesen neki vinni, és talán egyedül azon esetre engedhetném azt meg, ha dombnak kell lovagolni, mert ekkor a ló magától csendesítvén menetelét, azt kissé hajtani szabad, de dombról lefelé menve, egy magas ugrás már magában bizonytalan levén, ha még sebesen is megyünk neki, a lónak lehetetlen levén hátuljára nehezhednie, bizonyos a felbukás. Ön látta hogy Roberts is én is lovainkat, oda érkezvén, visszatartottuk, de mindezzel mit sem gondolt s forgószél gyanánt rohant neki. Azonhan tagadhatlan hogy ön volt az első túlnan. Egy öreg tapasztalt lovon alkalmasint nem történik vala ezen eset, az magától is csendesítette volna menetét, s még akkor is ha ön hajtotta volna inkább megfordul, hogysem olyast kisértsen meg; mit érzi hogy tőle nem telhetik. Az ön lova még tapasztalatlan, s alkalmasint ily körülmények között még sohasem bukott fel, s ez oknál fogva meg akarta tenni a kísérletet és meg is adta árát; mi egyébiránt nem vonván semminemű szomorú következményt maga után, csak hasznára fog önnek s lovának is válni, több ügyeletre tanítván jövendőre, önt is azt is. Még néhányszor mentünk barátommal vadászni, ki napról napra nagyobb haladásokat tett a vadászatom lovaglásban. Végre egyéb foglalatosságai végett nem mulathatván tovább, egy estve búcsút vőn tőlem s más naponi indulását jelenté. — Sajnálom hogy meg kell válnunk! voltak búcsúszavaim , mert azonkívül hogy ön társasága nekem igen