Storcz Mátyás: A véreb munkában / Gödöllő, szerzői kiadás, 1929. / Sz.Zs. 1567

8. A véreb lelkének a vezető által való megismerése - 9. A gyakorlatok

20 Lunával a lövés helyére megyek, szimatot vétetek és kiengedem az egész vezetéket. Az összeesés helyén sok vért találok. Nem jó jel. A magas lövésnél rendszerint kezdetben igen sok a vér, vagy 200 lépésig, azontúl mindig kevesebb, majd semmi. Követjük Lunát. Kegyetlenül izzadunk a nagy hőségben. A bika egyik sűrűségből a másikba vált, a megállásoknál igen kevés vér, sebágy sehol. Luna azonban farka lengetésével s az ismeretes horkolással meggyőz arról, hogy biztos nyomon van. Közben köröz, felágaskodik a festett bokrokról szimatot venni. Egyszer a bika átvált egy leperzselt tisztáson a „Senki" erdő felé, száz meg száz egészséges csapa között. Már délután V2 4 óra volt. A Senki erdőben egy nagy dagonya van s kinyomoztuk, hogy a sebzett bika a dagonyában hosszabb időt töltött. Átláttam a helyzetet s jeleztem a Magas Úrnak, hogy a bikát másképp nem kapjuk meg, mintha a nádasba nyomatjuk. Előttünk a szálerdőbe, csapára teszem Vidurt is, megsimogatom mindkettőt, felnézek az égre segítségért a jágerek szentjétől és ráuszítom a csapán a két vérebet. Véghetetlen csend . . . Úgy fél öt óra tájban István, kinek jó füle van, oda szól hozzám : „Kérem, Fővadász Úr, Vidur állóra csahol". Ügy fülelünk, hogy még lélekzetünk is eláll. Hallja ? Hallom. Ott, abban az irányban ! Ahogyan a tüdőnk engedte és ahogyan lábaink birták, futottunk a hang irányába. Negyed hat óra volt, mire a helyszínére értünk s olyan látvány tárult szemeink elé, mely ritkaság számba megy. A vérebek a bikát beszorították a halastó kellős közepébe. Ott állt a bika a vérebek csaholva úszkáltak körülötte. Odaszólok Pappnak : „Istvánka, ha a kutyák távolodnak a bikától, szóljon". Most! — kiállt Istvánka. Ebben a pillanatban eldördült a 450-es nehéz express, egy loccsanás és a sebzett bika a tóba hömpölygött. Kár, hogy ezt az izgató, szépséges jelenetet tilmen nem lehetett megörökíteni. A Magas Úr is hallotta az állóra csaholást, az express mennydörgő hangját, fáradtan ballagott a hangok irányában, megfújta jelző trombitáját s mi puskacsőbe fújva válaszoltunk, mignem ránk talált. Akkorára már kivonszoltuk a vezető szijjaknáj fogva a bikát s én zöld gallyacskát törve, megfestve azt a