Rodiczky Jenő: A hazai vadászat multjából és jelenéből / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1434
Vaddisznóvadászat
33 vadász fölemeli a lefülelt állatot hátsó csülkénél s jobb oldalra dönti. Ekkor a gazda vagy ezzel megtisztelt előkelő vendég leszáll a lováról s tarkókését aballapoczka mögött az állat szivébe döfi. A vadkan kiszenvedett s vigan hangzik a kürtök hallali szózata.» A vaddisznó — az egy Coburg herczegségen kiviil — sehol sem részesül tilalmi védelemben. Még a szeretet papjai is kikötötték maguknak Nagy Károlynál a szabadalmat, hogy Erdeit üldözhessenek és öldökölhessenek, — azon indok alatt, hogy az emberiség bölcsessége csak ugy menthető meg az enyészettől, ha a tudományokat tartalmazó foliansok és quartansok disznóbőrbe köttetnek! De jóllehet Erdeit a legaljasabb duvadak módjára törvényen kivülinek állították mindenha, kit régibb és ujabb vadásztörvények szerint bárkinek, bármikor s bármivel elpusztítani jogában áll: mégis Tomay János jobbágy megjárta, hogy Erdeit löni merészkedék, mint ezt egy 1557-böl kelt s Mezölaki Ferenczhez intézett levélből kivehetni. Ebben a levélben Bornemisza Mátyás a kővetkezőket irja: «Egregie domine domine mihi observande, serviciorum meorum perpetuam exhibicionem. Towaba en az kemedlewelet megertettem (stb), hogy en az Tomay Janus jobbagyi fachan lwny ala hyttam volna es itt megfogattam es barom palchaval verettem, az otan (stb) az yegbe haromzer buktattam volna; byzonynyal irom meg ke-nek ugy volt, hogy en hivattam ala, hogy fachant lwjenek, de akkor en ewket nem bantottam, mert akkor meg nem ertettem, hogy zarvast lwttek es erdeyet, hanem az otan Bezen megmonda egy jámbor baratom stb., hogy az nemetfalwyak egy zarvast lettek és egy erdeyet és az erdeyet magokra osztottak stb., it nagyon kerdezem es eskettetem, semy keppen meg nem vallak (stb.) en semmy modon nem hyhettem az ew hyteket, hanem vagaték egy leket az yegben yeztesnek okaert (stb.), az egyket feyevel egyszer kewesse meg martattam (stb.) ezen megyede es ogy monda, hogy az erdeyet ew lwtek meg es ewten voltak, ewt fele osztottak. . . .» A magyar ember mindenha kedvelte a vaddisznó fekete húsát és kocsonyás szalonnáját. De a külföldiek sokszor megelégelték nálunk ezt az élvezetet. így Lady Wortley Montague feljegyezte, hogy midőn 1717-ben követ-férjéhez Konstantinápolyra utazott, hazánkon vette át útját, s bárhol szállt meg, mindenütt vaddisznóhussal kínálgatták. Azok közül, a kik hajdanta szerencsésen szembeszálltak a bátor vadkannal, nem egynek a családja ékítette Erdei fejével czimerét. így, — hogy csak némelyeket említsek, — a báró Dr. Rodiczky J. A hazai vadászat múltjából és jelenéből. 3
