Pfeifer Ferdinánd: Falkavadászatok és az akadályverseny-sport / Budapest, Pfeifer, 1922. / Sz.Zs. 1618

A falkavadászatok története Magyarországon és a jelenlegi falkák

18 idézve, „túl az elégen is, mert meg nem tartva a vadászat törvényeit, a vadak tenyésztésére kiszabott időt, be nem várva a takarást, aratást, sőt még ünnepnapokon is, ha egy-egy a határba vetődött szarvasnak hírét vették, vagy ha egy-egy vadkan nyomát sejtették" stb., „míg a törvényhozás 1729-ik évében III. Károly király uralkodása alatt a De moderanda venatione-ről szóló XXII. törvénycikk 9. §-ában a kopókkali ily modorú vadászatokat betiltotta." Érdekes, hogy e törvénycikkből is kitűnik, hogy ezen időkben nálunk a kopói sinkorán-nak nevezték, ami az író szavai szerint valószínűleg a francia chien courant szó átvételéből keletkezett. E törvénycikk eredeti szavai a következők: Ut autem eo magis damna quae segetibus in campis per venationem inferri solerent, evitari váleant nemo Terrestrium Dominorum aut Nobilium canes anglicovenaticos Sinkorán nuncupatos intertenere eo minus cum iisdem venationem exercere ausit. Most pedig folytatásképpen szórói-szóra idézem Wenckheim Béla báró sorait: „Elnémultak ekként a kopó falkák, elpusztultak tanyáik, elhangzott a vadászkürt, nem hevíté többé a vadász keblét rendezett kopó falka harmonicus csaiholása, és csend lőn a rengetegben, s csak egy-két bitangban maradt Dudás vagy Prímás nevű ivadéka a jeles ebeknek, vadászgatván magának és szomorúan dudálva vezető mester és követő lovasok nélkül a harmadik határig, maradt emlékül és hagyományul a hajdani kopózásiból." „Egy százados check (szünet) állott be. Nemcsak, hogy rossz nyomon és rosszul, de semmi nyomon sem hajtottak a kopók a magyar hazában, vadász világban, míg csak belé nem fújt a tárogatóba Széchenyi István gróf, s több barátjával Angolhonhói jeles róka-kopó