Mika Károly: A vizsla parforce-idomítása. Oswald és Wörz nyomán / Budapest, Athenaeum, 1894. / Sz.Zs. 1682

I. Bevezetés - 3. A nevelésről és idomitásról általában

Minél alaposabb a szoba-idomitás, a mezőn annál könnyebb leend a vezetés. Ha a szobaidomitást lelkiismeretesen végeztük, kész vizslát viszünk a mezőre ; elejét vesszük a folytonos ismétlésnek s az ezzel járó bosszúságnak s mindenféle kellemetlenségnek; mert az olyan vizslának, mely már minden intésünket ismeri, érti s annak feltétlenül engedelmeskedik, nem szükséges a hosszú zsinórt czipelnie, mely folytonos akadozásával csak az állat zavarát növeli; hanem szabadjára eresztve is az ilyen tanítvány kezünkben marad. A csak félig, vagy rosszul idomított vizslát ne vigyük a mezőre. Mindaddig, mig a szobaidomítás gyakorlatait nem végzi jó kedvvel, a mezőn helye nincsen, mert a félig, vagy rosszul végzett gyakorlatok iránti ellenszenvét az által, hogy a mezőn is folytonosan preceptoroskodunk vele, csak növeljük. Végre is nem nehéz a vizslát a szoba-idomitás tartama alatt egy pár gyakorlatra megtanítani; de az engedelmesség, mint legfőbb tényező, csak a folytonos gyakorlat folytán fejlődik ki. A legelső, mit minden vizslától okvetlen meg kell kívánnunk, az engedelmesség; az »ide!« vagy »jer ide!« feltétlen követése képezi a vizslának a legszebb jellemvonását. Engedelmességre pedig csakis a legkövetkezetesebb eljárás mellett szoktathatjuk a fiatal ebet. A túlságosan szigorú bánásmód, fenyítés, a nélkül hogy az ebet előbb pórázra vennők, utáncsapás, dobálás, rúgás, folytonos ok nélküli preceptoroskodás, alkalom a kóborlásra stb. mind oly tényezők, melyek képesek a legjámborabb állatban is a félelmet és engedetlenséget nagyra növelni. Ha a fiatal eb hibája tudatában elbújik vagy elszalad, s komoly hívásra nem jön gazdájához, 34