Mika Károly: A vizsla parforce-idomítása. Oswald és Wörz nyomán / Budapest, Athenaeum, 1894. / Sz.Zs. 1682

I. Bevezetés - 3. A nevelésről és idomitásról általában

ben az elenyészőleg csekély rosz sajátságokkal, a méltán megérdemelt »czivilizált« jelzőre jogositják. Nincs egyetlen állat a földön, mely érdemesebb volna az ember osztatlan tiszteletére, szeretetére és barátságára, mint az eb. Az embernek kiegészítő része és nélkülözhetetlen társa, s hogy a legrégibb időkben is igy gondolkoztak ezen legelterjedtebb házi állatról, bizonyítja a legrégibb könyvek egyikének, a Zendavestának eme passzusa: »az eb esze által áll fenn a világ«. Az eb csak durva, rosz bánásmód mellett, testileg, szellemileg elhanyagolva lesz rosz, bizalmatlan és harapós. A nevelésnek feladata tehát: az ebben szunyadó jó tulajdonságoknak csiráit feléleszteni és fejleszteni, a rosszakat pedig elnyomni és elfojtani; a mit legkönnyebben az által érhetünk el, ha megadjuk az állatnak a lehetőséget, hogy folyton az ember társaságában lehessen és az emberi társaság tagjául tekinthesse magát. Csak a magány óráiban tudjuk kellőleg méltányolni ebünk társaságának jótékoy hatását, midőn órákon, néha napokon át erre az egyetlen társra vagyunk utalva, mely önzetlenül vesz részt örömünkben és bánatunkban s mely annál több ragaszkodást és szolgálatkészséget tanusit, minél jobban ápoljuk, oltalmazzuk és szeretjük. Háláját minden mozdulatával kimutatja s legnagyobb öröme, ha gazdájának parancs nélkül is szolgálhat s legfőbb jutalmát képezik: egy jó szó, egy barátságos, helyeslő pillantás, vagy a puszta tudat, hogy helyesen s gazdájának kedvére cselekedett. Daczára annak, hogy jósággal igen sokat érhetünk el, a büntetés alkalmazását alig lehet elke31