Makay Béla: Verőfényben természeti és vadászképek tollal, ecsettel / Budapest, Franklin, 1905. / Sz.Zs. 1410

Czimeres vad

40 CZIMERES VAD. lyát kötöz s lioll ifjú urát, a kinek ajkán még látszik a reáfagyott mosoly, gyengéden elhelyezi rajta, hogy az erdészlakba vigyék. Aztán megindul lassan a szomorú gyászmenet. + Öreg este lett, mire a gyászmenet az erdészházhoz ért. A kis lak tetején a teli hold hideg ezüst fénye játszik, s a lak tisztásának hamvaskék homálya a környező pagony mély gyászfeketéjébe A'ész. Az erdő sejtelmes csendjébe csak egy csúf kuvik rikolt bele, s ennek a holl hideg fényben fürdő tisztáson most rémes visszhangja van. Ma nem szeretkezik senki és semmi; az éj, a vén keritő ma hűtlenül mindent feltakar. Az öreg és a vadőr a tornácz előtt letették a halottas saraglyát, s a nagyapó üdvözlésére örömrepesve elősiető leánykának remegő hangon adja tudtára az öreg: «Édes kis gyermekem, ne félj, meg ne ijedj. Nagy szerencsétlenség történt». Mária ijedten körültekint: «Ferencz?» mert látja, hogy az együtt eltávozottak közül csak ő hiányzik. «Nem ő, édes kis virágom — leemeli a tetemre borított vadászkabátot — ime nézd, szegény, volt jó urunk.» A fehér ruhás leánynak gyökeret vernek lábai; csókra szomjas beszédes ajkán megfagy a mosoly; halálsápadtra vált bársonyos arczát szörnyű belső kín torzítja el; ragyogó szemében kialszik a lény; szerelmes kis szivébe kegyetlen kéz markol bele; mozdulatlan, mint a fájdalom fehér márvány szobra áll a halott oldalán; torkát fuldokló hangok szorongatják, mig végre összeomlik az élő szobor s a drága halottra borulván, megfagyott hangon, rémesen felsikolt: «Én szerelmesem, mi lesz velem! ? . . .» Majd felugrik, réveteg szemével maga elé mered, megtántorodik s vérfagyasztó, őrüli kaczagásba fúl.