Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Óriások temetője

4 HEG YEN-VÖLGYÖN valamelyik távoli völgyben dermedt vadon lakmározik. «Plutó»-n meg «Bábi« ténsasszonyon, a szürke tiroli tacskópáron, mely nagy ravaszul kellő távolban most hever le a süppeteg fűbe, bizony meg se látszik az erős hajtás. Ennek alighanem oka lesz. A mint a fűből sunyi módon kiütögetik a fejüket, hamiskásan rángatódzó szemöldökükkel mintha oda intenének a többinek, hogy: No bolondok! kellett a sok lótás-futás, sok semmiért? Hiszen rövidebb úton is vissza lehetett jönni ide, a honnan kiindultunk. Ez a két «ördögfaj

zat» bizonyos, hogy kiállt a hajtásból, mert hát csak a biztosat, a «meleg» nyomot szeretik, a mikor az orruk előtt a vad. Beérkezik az utolsó kopó is: «Fogas», az izmos, erős, disznós kutya. Biztos tehát, hogy a hajtásban vaddisznó nem esett, mert különben most azt strázsálná. Pedig vaddisznót szerettünk volna megállítani a Kriván alatt, a Krahulcsó vizenyős, dágványos völgyében. Vége a hajtásnak mára. Vállamra vetem Manlicheremet. Mehetünk. A «Pri Sztudni»-völgyi vadőr, Uhorcsan Brezina Misó, czorkára fűzi a kutyákat és a lánczos ötösfogat csakhamar nyomomban csörömpöl a meredek völgyoldalban, fel a tetőre. Háznagyságű sziklatömbökön kuszunk. A hol már a szegesczipő sem segít, ott térdünket feszítjük neki kétoldalt a sziklafalnak, melynek a kapaszkodás közben lefejtett mohos bundája minduntalan a kezünkben marad. A sziklatömbök közeit, hézagait bujántenyésző áfonyabokrok töltik ki. A hasadékokban és sziklaölén, mint óriási gránit edényekben, egész virágerdeje fészkel a hanga, csarap, ragyabura és azalea-féléknek. Ha csak a sziklák mohköpönyege vagy egy marék «havasi rózsa» marad kapasz-