Lendl Adolf: Uti levelek két világrészből / Budapest, [s. n.], 1911. / Sz.Zs. 1551

Becsületes törökök

54 Azt hittem, tudatában van annak, hogy mily becses tárgy az ő régi fakorsója, ezért megjavítottam ajánlatomat s egy török aranyat (22 korona) kínáltam föl. Erre azt válaszolta, hogy sajnálja, de nem adhatja el a korsót. Sok pénz az neki, a mit kínálok, szívesen adná a korsót érte; azonban nem teheti, mert nem az övé s nem tudja, vájjon a tulajdonosa beleegyeznék-e az eladásba. Egész falujukban különben már csak ez az egy fából faragott korsó van; ezt viszi magával mindegyik, a ki útra indul. Szóval nem adhatja el, mert nem az övé. Azt már tudtam, hogy a török nép embere soha sem hazudik és mindig komolyan beszél. Ez okból nem is folytattam az alkudozást a legénynyel. Hiába volna és rossz vért szülne, gondoltam és visszavonultam. Erre leugrott a vonatról valami szőke szakállú német utazó — ilyen mindig van ezeken a vasutakon — és igért a legénynek két aranyat a korsójáért. Rögtön megváltozott a helyzet. Amennyi török csak ott volt, pedig sokan állottak körül bennünket, mindannyian a német ellen fordultak egyszerre. Nem is engedték többet szóhoz jutni és nagyon elítélően nyilatkoztak róla, hogy aranyakkal akarja ezt a szegény fiút megtéveszteni, becsületességét megvenni. Hiszen hallotta, hogy a korsó nem eladó, mert nem az övé; nincsen pénz, a miért odaadhatná: minek kisérti és vesztegeti hát? A németnek sürgős dolga volt, hogy fölszálljon a vonatra s őrült, a mikor a vonat megindult. * Ritkán jártunk az ország belsejében kocsiutakon. Különben is alig vannak ott a felföldön járható utak s a poros utak mentén alig lehet állatokat gyűjteni. Inkább a járatlan mezőkön barangoltunk tehát. Egyszer azonban nagyon járt és jókarban lévő, nagy útra kerültünk és most ezen mentünk. Amint megyünk, oldalt, a szélén, nagy faládát találtunk, tele áruval, nehéz holmival. Tisztában voltunk azzal, hogy ezt valamelyik erre járt kocsi vesztette el. Talán jó óra járásnyira onnét derbent-hez (őrház) jutottunk. Kis házikó, nagy diófa árnyékában. Egy szaptié lakott benne egyedül. Beszóltunk hozzá úgyis egy pohár friss vizre, meg egy kis fekete kávéra s egyúttal figyelmeztettük az uton heverő értékes ládára.