Lendl Adolf: Uti levelek két világrészből / Budapest, [s. n.], 1911. / Sz.Zs. 1551

Elfogyott az édesvizünk!

Elfogyott az édesvizünk! Pernambuco, 1907. szeptember 8. em volt szándékunkban Brazília partjain kikötni. Egyenest nekivágtunk a kanári és kapverdei szigetek mellett elvivő argentínai útiránynak. Azonban alig hogy elhagytuk az utóbbi szigetcsoportot, jelentette a főgépész, hogy megromlott a hajó mélyén a kondenzáló gép. A mi hajónk gépe még régi szerkezetű és csak kétezer lóerővel dolgozik. Ennyi erővel forgatja a nagy szárnyas csavart, a mely legalul belefurakodik folyton a vizbe s ezzel előbbre tolja magát a hajót a vizszinén. Ennek a gépnek naponta nyolcz köbméter édes viz a tápláléka és megfelelő mennyiségű szén, a mely gőzzé forralja benne a vizet. Ha a tenger vizével lehetne ezt a gépet itatni, könnyű feladata volna az ilyen hajónak. Azonban nem lehet, mert ennyi sósvizből napont anyolczszáz kilogram sóval rakódnék be a kazán fala. Édes vizet, minél puhábbat kiván tehát a gőzgép és hosszabb útra rengeteg tömeget kell belőle vinni. A hosszujárásu hajókon ez okból a hajtó gépeken felül még külön kondenzáló gépeket is szoktak használni, melyek a már kitóduló gőzt fölfogják és újra vizzé sűrítik, hogy azután ismételten használhassák. Vagyis, mindig ugyanazt az édes vizet fogyasztja a nagy gép. Ugyan ezzel is jár egy kis vesztesség, de ez naponta csak egy köbméter. Most azonban nyolczszor annyira lesz szükségünk, mert Neptunus — a ki a hajósok szerint még alvás közben is félszemmel figyeli a hajókat — ez időtájt, állandóan szép időjárás lévén, másként ki nem foghatott rajtunk, hát szövetségre lépett a gépek gonosz szellemével,