Lázár Kálmán: A szabad természetből, Képek és vázlatok / Pest, Szent István Társulat, 1873. / Sz.Zs. 1689
IV. Az erdők dalosai.
45 IV. AZ ERDŐK DALOSAI. A föntebbi sorok irója — Brehm — vándorlásukat is állati táplálékuk szükséges következményének tartja, mivel őszszel a rovarak elrejtőzvén, éhen kellene veszniök. Én más nézetben vagyok. Tudjuk azt, hogy a legtöbb madár még ősz elején hagy el minket, tehát oly évszakban, mikor még mindenikök bőséges táplálékra találhat, a szükség e szerint távozásra nem kényszeriti; de igen is a légmérsék változása. Ősz kezdetén általunk még kevéssé észrevehető változások történnek a légben; a hőmérsék alábbszáll s a vizgőzök mennyisége tetemesen növekszik, a madár azonban teljesen légáthatott és finomalkatu lévén, már akkor érzi a légmérsék változását, s mikor azt mi is érezni kezdjük, rá már oly nagy hatást gyakorol, hogy távozni kényszeriti. Mindamellett vándor-madaraink, különösen dalosaink, nem szivesen hagynak el; ezt mutatja az a nyugtalanság is, mely megszállja őket távozásuk előtt, és az az öröm, melylyel tavaszkor üdvözlik régi kedvencz tartózkodási helyöket. Zeng ekkor daluktól minden bokor. Ki ne lesné el ekkor a tavasz első hirdetőjének, az ég felé törő pacsirtának, dal-ábrándját ? Ki ne hallgatná gyönyörrel a fekete rigó lágy fuvolázását, s ki ne merengne el a csalogány dalán, melyet a költő oly szépen jellemez : »Szakadj ki lelkem, zengj el mint dalom. Mi vagy te más, mint hangzó fájdalom ? így énekel a cserje vad bogán, Az erdő szive, a kis csalogány, S ki szólna, mig az erdő szive fáj ?« Vonuljunk mi is rejtekünkbe, az erdő egyik