Lázár Kálmán: A szabad természetből, Képek és vázlatok / Pest, Szent István Társulat, 1873. / Sz.Zs. 1689

I. Kell jönnie

I. KELL JŐNIE. 7 A láthatár mind sötétebb lesz, a fellegek mind alább szállanak, mig majdnem földig érnek, s az eső zúgva szakad alá. A tájon elterülő hólepel foszlányokra szakadoz, s az itt-ott megmaradt foltok elvesztve szűz fehérségöket, szennyes szürke-barna szint váltanak. A kristálytiszta liegyi forrás, melyet a tél jégbilincsekbe verni nem birt, feldagadt, sárga iszapos patakká válva, rohan tova. A folyam sima fehér jégboritéka átlátszóan szürkévé vált, s helyenkint^elboritotta a föléje kapott viz. Néhol feszülni kezdve fölemelkedik, s recsegés közt repedezni kezd. Egyik parttól csöndesen elválik, s határozatlanul inog ide-oda, mig egy szélroham nekihajtja a túlparthoz, vagy egy más hatalmasabb jégréteg utolérve , számtalan nagy darabokra tördeli, melyek egymást súrolva, zsizsegve s perczenkint gyöngülve, halkan úsznak tova, mig egy csöndesebb vagy szorosabb helyen, talán még erősbülést nyerve a hideg éjszaki szél által, egymásra tornyosuló jéggátot képeznek, mely utóbb meleg eső vagy forduló szél behatása alatt messze elzúgó mennydörgéshez hasonló robaj között törik meg s rohan alá a felvert hullámok közé, mintha összeomló évezredes szirthegy volna. E jelenetek sötétek, szomorúak, pedig a kikelet ilyenkor üli első diadalünnepeit, és nem akkor, midőn az első ibolyákat hinti szét, »Kell jőnie!« mondhatjuk most már biztonsággal, azonban még távol van a teljes győzelem napja. Még jőnek viharok, hanem közben már érezzük az ujuló kikelet életadó, élenytelt lehét.