Lázár Kálmán: A szabad természetből, Képek és vázlatok / Pest, Szent István Társulat, 1873. / Sz.Zs. 1689

I. Kell jönnie

2 I. KELL JONIE. játszó, dulakodó lángok mintha megannyi hamiS kis manók volnának, melyek phantastikus tűnő árnyalakokat festettek falainkra. „Mily boldogitó e zavartalan nyugalom! Oh ez, csakis ez ad megelégedést!" A lángok közé tekintünk, és elmerengve, átélt nehéz küzdelmeink árnyképei vonulnak el előttünk, s könnyű borzadály szalad rajtunk végig, de az élénken lobogó lángok ismét fölmelegítenek, vigan, biztatólag intenek felénk. Az ember azonban kielégithetlen; a mi ma boldogítja, a mi után tegnap még epedve vágyott, holnap az terhére lesz. Kifárasztja a küzdelem, elkeserítik a méltatlan csapások, melyek érik s néha megalázzák, mint duló vihar, mely az áldásthozó kalászt földig hajtja. Pihennie, erőt merítenie kell. Boldog lesz a nyugalom érzetében, melyre a kimerülés kényszerité. Boldog, mint volt előbb a küzdelemben, mikor a remény szép álmot festett eléje, álmot, mely eltűnt, fáradságtól lecsukódó szemei elől. Künn a vihar időről-időre megujul. Kandallónkban vigan pattog a láng. Nap nap után telik. »Minő boldogitó a nyugalom ez ad megelégedést.« Ezt ismételjük, de már nem mondjuk többé : »csakis ez.« Keblünk viharai kezdenek csendesülni. Elhalt reményeink sirjai bemohosulnak, s rajta uj szerény virágok kezdenek nyilni.