Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Szeptember

28 amint felemeli égő arczát a felserkenő hajnal s végig tekint álmos szemeivel a még szendergő világon. Egy-két kiszökkenő fénycsóva már ott libeg a havas ormok homlokán, mely pirulva fogadja a hévséges üdvözlet aranyos csókjait. — Mind erősebb lesz a vadonvilág lélekzete s valami kellemes modulatio kap röpkeszárnyra az erdő fái közt, mintha apró viliik ezüsttiszta kaczagása, virágok csilingelése elegyednék bele a kósza szellő játékos fuvalmaiba. Lombok megrezzennek, a fák koronája inogni kezd s a füvek is ingatják karcsú száraikat ... a természet üdvözli a nap születését, mely arany glóriáját készül kiültetni az egek homlokára. — Messziről — úgy tetszik — mintha még most is ide hangzanék az éji zsongás, a titokzatos éjszakai akkord; pedig mélységes csönd honol még a havasok alján végnélkül elterülő völgyekben, melyeknek meredélyein, lejtőin sűrű fenyvesek emelik égfelé szálkás üstökiiket, mint harczedzett büszke daliák. A csermely mormolása is csak alig-alig tör fel halk nesz gyanánt a völgyfenékből, hol virágfejek közt futnak el csavargós útjai. Mintha elállt volna a zsörtölése valami kábulattól, melyet az éj misztériuma lehelt reá. — Szinte nyomasztó a nagy hallgatagság, a táj némasága, melyet most nem zsongnak tele édes madárszavak, zúgó bogárság muzsikája a vadvirágokon, melyek zárkózott kebellel didergik meg a hajnal szerteszórt, hideg harmatcsepjeit s nem nyílik keblök nektárul fogadni el a fénysugárba olvadó gyöngyöket. Szinte vágyunk rá, hogy az élet hangjai megcsendüljenek, hogy elkövetkezzék ismét az a fenséges mozzanat, melyben újra a természet szívedobbanásaira ismer a fenségestől megihletett kebel. S vágyunk ime teljesül .. . jelentkezni kezdenek az élet hangjai. Egy szinte rémületes bődiilés zúg bele a néma terjengésbe s szétfut a viszhangos tájakon ébresztő harsonája . . . Ez ő, az erdők felséges koronása, ki az édes gyötrelem rettentő szózatával hirdeti azt az illetést, melynek varázslatában felforr a szenvedély. — Mikor lombtépő fuvalom jár már a hullatja el, — mikor már nincs az erdőnek egyetlen epedő hangja se, mely sóvár érzelemből fakadna: akkor, csakis akkor rezdülnek meg szívében a szerelem húrjai — s zeng, búg az erdő a kéjsóvár hangok dörejétől, mely reszketve száll a szellők szárnyán tova — a vadász füléhez el, kit e hang vezet, vonz elfák között s a virágszerelem utolsó szirmait