Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

Az „erdők királyának" utolsó akkordjaival a cserkész-puska szegre kerül; hanem annál nagyobb örömmel szedjük elő a kedvencz elegyes-csővft duplát, ha ugyan a szerencsés körülmények lehetővé teszik, hogy hazánk legnemesebb erdei vadjára, a medvére, vagy pedig az erdők bősz fekete mumusára, a félelmes vadkanra emelhetjük hébe-hóba fegyverünket. Ambicziózus vadász különben a fő- és őzvad-suták, agancsait lehányt őzek, iizekedő dámvadak, borjak lelj puskázásában alig is talál élvet; egy-egy szép i vadkan elejtése azonban mindig nemes heI vélyre izgat s tovább álltatja a nemes szenI vedélyt, — nem is szólva a medvéről, , i melynek vadás zata a misztikus vadon kiet0 lenjében, egy szál golyóval állva vele szemben, — a valódi férfiúi gyönyörök legélvezetesebbike marad mindenkoron. A medvevadászatoknak október és november hava a hivatalos szezonja; később, kivált a hideg, havas idők beálltával már csak barlangjából, illetve téli alvó helyéről (gaurájából) való kiugratással keríthető csak puska elé; ami egyébiránt nem túlságosan vadászias. — A szarvasbika már a tilalom nyugalmát élvezi; a dámbika azonban e hó 15-éig még lőhető, aztán a szilenczium e vadra is kiterjed (június utolsó napjáig). Hanem igazi vadászhoz nem méltó, de másrészt minden vadászélvezet híjján is van üzekedő vadra emelni fegyvert! Legalább is nem méltányos. Igaz, hogy a szarvasnál is alkalmazandó volna ez elv; de itt egyébb tekintetek esnek latba, melyeknek — hogy úgy mondjam: a „humanitás" elvei szükségképp alárendelvék. — A dámvadnál azonban másként van; miért is (e hóban iizekedésben lévén) a törvény korlátain belül is a méltányosság elve volna szem előtt