Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Előszó

Előszó. Mity felséges szenvedelem lehetett az egykor: lóháton gyors szárnyú sólyommal űzni a remek tollú gémet, mily élvezet: kiragadni a nemes szárnyasviador karmai közül a lápok hószinű ékességét! Minő pompás kép lehetett az, midőn a selymes tollát féltő kócsagmadár fönt, a napsugaras levegőben csatára kelt a villámszárnyú madáraristokraták legnemesbjével: a hires kelecsen-madárral s végre mint egekből aláhulló, de még mindig fénylő meteor — hanyatlott le győzelmes ellenével a korlátlan mezőny ingó füvei, virágai közé, hogy a hónál is fehérebb, makulátlanabb remek lengésü „kolcsag"-ait felséges ékességül engedje át a nyusztos kalpag ékköves „medályába", hogy megkáprázzék a szem, a mikor a napsugár ömletegének aranyos glóriájában megring ékesen. Hová lettek azok a szép daliás idők, midőn Erdély vadregényes bérczei közt szilaj paripákon — a bátorság tüzével a szemben-szivben — s csak egy buzogánynyal, törékeny kopjával avagy gerelylyel fegyverkezve állt szembe a magyar az ádáz „csikasszal", medvével, bölénynyel, ez egykori rémitő szilajságú s ám impozáns és igazában fejedelmi vadjával a bérezés hazának, a melynek vadászatához képest a mai medve vadászatok, de még a spanyolok bikaviadalai is csak kakasviadalok lehetnek! Yége a „cziczkék", „dámák", „komteszek" kultuszának is az Alföld vad virágos téréin, a hol a korlátlanság szilaj szabadosságával rohanhatott s rohant nyilaló villámként a ma már agyonrekonstruált egykori nemes magyar fajló az agár után! Am eltűntek a Recsky-ek, Nadányi-ak, Kállay-ak, Fazekas-ok (de ki tudná mind előszámlálni a nemes huszár-nácziót!), ez utolsó mohikánjai a szép daliás és minden ízében magyaros, lovasvadász-szenvedelemnek mely annyi bátorszivű, lovagias vitéz ivadékot nevelt, edzett a hazának. I*