Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Augusztus

24 I. Jelek, melyek a ősapában nyilvánulnak és bikára vallanak: 1. Alcsülkök. Az álcsülkök vastagsága biztos jel, minthogy a bika álcsülkei erős nagy-új vastagságúak, ellenben a sutáé sokkal vékonyabbak. 2. Domborodás. Nehéz agancsos tulajdonsága, Nedves helyen vagy puha talajon keletkezik, midőn a szarvas lépés közben bokáival a talajt előre toljí, csülkeivel pedig élesen hátrafelé nyomja, mi által a láblenyomat belsejét szélességében átszelő kis kiemelkedés, illetve domborodás képződik. 3. El. A bikánál a csülkök csúcsai egymást érintvén, tehát a csülkök szorulása folytán a két csülök között (minthogy mind a kettőnek a belső éle kissé homorú) a csapában egy vékony hosszúkás talajemelkedés képződik. A sutánál csülkeinek eltérő alkatánál fogva ez a jel nem jön elő. 4. Hozzőlépés. A gyenge bika gyakran hátulsó lábával előlábának csapája elébe, a jó agancsos mellé és a derék nehéz vad oldalt mögéje lép. Ezeket a lépésbeli modorosságokat vadásznyelven az első esetben nevezzük: túlsietés, a második esetben: hozzálépés- és a harmadik esetben: hátramaradás-mk. Megjegyzendő, hogy (mint már érintettem) a „hozzálépés" viselős suták csapásában is előfordul, de ez csak kivételesen; valamint a „hátramaradás" is, de csakis a viseló'ssécj időszakában; különben pedig e jelek biztosan bikák jegyei. 5. Hármas boka. Ez a „jel" mindig agancsosra vall s akként jön létre, hogy a szarvas előlábának csapájába úgy lép be (kissé oldalt), hogy a kettős csapában három bokalenyomat látszik. 6. Csalás. Nem igen jó bikára vall. Ez a jel akként keletkezik, hogy a vad hátulsó lábával csaknem teljesen belép az első láb csapájába s azt kissé meghosszabbítja, minek következtében felületesebb megtekintésre egy erősébb bika csapájára lehetne következtetni. 7. Csalicsel. Kint legelvén, mielőtt a bika végkép visszatérne az erdőbe, előbb rendesen tág karéjban egy darabig visszatér s azután vált be csak távolabb helyen a pagonyba. 8. Zöldcsapa. A legbiztosabban bikára vall. A bika lépés közben ugyanis csülkeit összeszorítja; midőn tehát fiivön vagy zöldvetésen áthalad, a csülkei közé szorult szálakat elmetszi s lábemelés közben — minthogy akkor szétnyílnak a csülkök — csapájába ejti. E csapánál annak frisseségére vagy kevésbbé friss voltára a zöld jelek frisseségéből, kevésbbé friss vagy fonnyadt — esetleg száraz — voltából lehet következtetni. II. Csapón kívüli jelek: 9. Lombjel, midőn a bika a sűrűségben haladva, agancsaival a lombot leszaggatja, az ágakat letördeli. 10. Enyelgés-nek neveztetik,, midőn a bika játékból agancsával vakondtúrást vagy hangyabojt hány szét. 11. Horzsolás, mely a fa kérgén látszik. Ezt a szarvas agancsaival idézi elő. III. Közös jelek: Ezek kevésbbé fontosak s inkább csak arról adnak felvilágosítást, hogy minő vaddal van dolgunk, de esetleg az ivarra nézve is és a vadnak valamely helyen való megfordulási idejéről. Ezek közé tartozik az ónjel, midőn a bika vagy suta csülkeinek élét — illetve külső konturáját — a sziklán lépésével mintegy lerajzolja; — a harmatos csapás, midőn a szarvasvad hajnalban a fűben, gabonában s egyéb sűrű szálas növényzetben történt járásai vagy áthaladása közben a harmatár leverése által messziről látható csapást hoz létre; — a pecsét, mely sáros helyen, vagy esőzések alkalmával a talaj fellazulása következtében akként jő létre, hogy a szarvasvad csülkeihez sár tapad („bocskort kap" a vad), mely folyton nagyobbodván, végre súlyánál fogva lepény alakban lehull s benne a láb lenyomata látható; — a vizelés (módja): a bika a lépés közepébe, a suta a hátulsó lábak csapái közé vizel. — A közös jelek-hez tartozik még a vad hullatéka is, melyet szintén szükséges ismerni a szarvasvadásznak. A hullaték a vad ivara és kora szerint szintén különböző. A. suta hullatéka elszórt bogyókból áll; a bikáé összeállóbb, zömökebbek. Őszkor mind a két ivar hullatéka összefüggő, nyálkás, minek következté-