Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
Augusztus
Í9 a határ, midőn már hagyogatni kezdik az erdőt, mezőt. Egyelőre azonban csak néhány faj, azok t. i., amelyek legérzékenyebbek a kózmikns hatások iránt, mely főok a madarak elűzésére. A többi vándorok legnagyobb részének eszébe se jut még kánikula időben bontogatni a nagy út vitorláit, — hanem igenis, van már az ő ösztönükben is valami csavargásszerű mehetnémség, — de ez csak afféle lokális mozgalom jellegével bir és csakis az igazi költözködőknél. Az erdőben alig venni észre valami jelét e mozzanatnak, legfeljebb az tűnik fel, hogy az epedő galambturbékolásnak egyszerre csak vége szakad s e helyett a ritkás lábasokban az iromba vércsemadár vercsegi, tilinkózza tele a levegőt, mikor a buta fiainak tart prelekcziókat az egérfogás mesterségéről, fönt a magas tölgyek, meg a cserfák száraz ágain. A többi görbeorrú kaparnok madár is a famíliájával jár most, végezve a felsőbb akadémiákat a rablómesterség hunczutságaiból. Különben pedig napról-napra nagyobb lesz a nyüzsgés a szárnyasok közt s kivált, ha egy kis nyári förgeteg vágja át a határt: megelevenedik a táj élénk sürgés-forgásuktól. Rém csapatokban kóvályog a sereglye a legelő gulya körül és futkos a sok szép feketetorkú meg sárgahasú billentető a juhok nyomán, kedvesen integetve a taktusokat kis legyezőjökkel a tilinkó nótájához, mit a bojtár küldözget bele az árvalányhajas pusztába. A semlyékekből, pusztai tavakból kiszállnak a sneffek egy kis érett magot szedegetni, mert minden szobai ornithologiai bölcseség daczára is, sokra becsülik a szép piros buzaszemet, de sőt a szöcskehajszolást sem tartják utolsó mulatságnak. Sőt olyan madarakat is kicsal most a terített asztal gyönyörűsége a tarlók tájaira, melyeknek a vízirózsák, nádak birodalma a hazájok. Mintha kibontott fehér keszkenőket lengetne, dobálna a szellő, úgy lengenek a letarolt mezők felett azok a patyolatszín madarak, melyek tulajdonképen az apró küszhalnak volnának az esküdt ellenségei s a melyeket sörjéknek vagy czerkóknak titulál a pusztai parasztornithologia mindentudása. Hogy bíbicz is van odakinn, azon csodálkozni épen nem lehet. Mikor a sarjúból kiveri a kaszás inváziója, hol futkoshatna a fiával olyan szép, hosszú partikat, mint az ugarok pocsogói körül, ahol megáll a sebes zápor vize. Estenden pedig akad czimbora is. Mikor leszáll a szürke fátyol a tájakra és sejtelmes homály terjeng szerteszét: zizegő hangok suhintanak bele a némaságba s úgy tetszik, mintha titokzatos éji szellemek rohannák be a csillagfényes téreket. Ezek pedig kacsák, melyeket kicsalogat a libegő pásztortiizek világa a puszták birodalmába. Érdes hangok hallatszanak mindenfelől s távolról egy-egy dörej, mely szétűzi a nádas ijedős népségét. Krikrik, krekrek hallatszik a semlyék nádja felül a békamadár esti búcsúzója, aztán egy-két álmatag bíbiczszólás, néhány nagyhangú madár vakkantása — és mire a telehold felüti vörös arczát a fekete szemhatáron, átveszi a tücsök csendes birodalmát. Leborul a csillagsátoros éj az alvó pusztaságra. 2*
