Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Augusztus

17 Madárélet. A kánikulai nap perzselő sugárzáport ont alá az elsárgult világra. Fülledt, izzó párákkal van tele a levegő s valami forró lehelet terjeng szerteszét, mely lesorvasztja a növényi élet üdeségét és sárgaságot bocsájt mindenre, ami zöld. Fényben úszik az egész láthatár s áttetsző kékes párázat fogja körül a messzeség kimagasló tárgyait, a csodálatosan megnyúlt nyárfák kúpos koronáját, az itatókút gémjét, a távol látszó tornyot, mik megannyi ijesztő óriásokként emelkednek ki a délibáb csodás káprázatából, mely rengő ezüsttengerként árasztja el a határt. Sohase látott varázsképek lendülnek meg a játszó léghabokban és tótágast áll bennük a vidék minden fája, a kútgém, a torony, a csöndesen legelésző gulya flanaxja s úgy mozgatja őket valami tündér tréfás kedvtelése. Szél nem lenged, nincs az életnek semmi mozzanata; hallgatag csend, isteni szent béke uralja a tájakat, mintha mély szender vett volna erőt az ellanyhult életen; csak a puszták sasmadara rikkant bele olykor a nagy csendességbe, amint úszik a bárányfelhős kékmezőkön, alig-alig lebbentve a szárnyát, mintha valami varázshatalom bűvölete tartaná fenn a káprázatos magasban. Akármerre tekint a szem, sápadtság futja be a mezők tájait. A hullámzó vetés helyén sárga tarlók meredeznek, melyek közt nincs semmi zöld, még az aszat is sorvatag vázzá változott átal az égető nap gyilkos hevétől. Itt-ott apró egérlyukak, kis madárfészkek roncsai és más semmi jele annak, hogy itt élet létezett volna valaha. A pittypalatty elszállt a kaszapengés elől s a pacsirtának is meglibbent a szárnya, mikor lefeküdtek: a „rendre" dőltek a kék szarkalábak, égő pipacs-fejek a kasza nyomán s nem volt kinek virágszerelemről, napsugárról hangicsálni többé. Néha-néha egy-egy vércse áll meg a nagy sárgaság felett s verdesi a szárnyát a fénypárás levegőben -—- szemlét tartva: mi volna itt . . . Egerek most benn hűselnek; a tücsök is jobb szeret este muzsikálni. Nem akad hát fogni való a czifra madárnak . . . Vércse nem szitál már: — egyet kering, megint megáll idegesen, aztán tovább szárnyal. Elcsúszik az árnyéka a fakóság felett — arra a magas töltés felé, ahol a vaskocsi szalad. Most is szalad döbörögve s tüzet okád, mint a sárkány, mitől megrémül a madárság ott a drótokon, a melyeken izenetet szalajt a mestere. Szárnyra kapnak s keringőznek kicsit, mig elnyeli a mumust a messzeség, aztán visszaszállnak a tollasok. Jó pihenő hely ez itt a pusztaságban, ahol a fát kisorvasztja az anyaföld heve. Apró fiókfecskék sorba ülnek rajta s elnéznek messze-messze. Öreg fecskék csicseregnek nekik idegenről — arra távol, ahol a sok felhő, a sok vándorfelhő lefut a meghajlott égről. A vércsék is sorba ülnek a drótokon; — hanem nekik mindegy: mi van távol. „Ubi bene, ibi patria" — ez a jelszavuk s hogy modernek — látszik abból, milyen elfogulatlanul paszsziroztatják a csöndes „menydörgős" menykőt a talpuk alatt, mit a